Szolgálat 8. (1970)

Tanulmányok - Jean-Marie le Blond: Isten tekintélyének megtapasztalása

értelme az öröm, mert akkor úgy ragadta meg önmagát, mit „létező“ — de csakis Isten által létező teremtmény, mint Isten megvalósult gondolata, szándéka.'1 Itt kiegészül Istennek mint „alkotónak" az ismerete, de csak úgy kapja meg teljes jellegzetességét, ha azonosítjuk a szeretettel. A szabadság, az „ingyenesség“ (vagyis az „ajándék“-jelleg) így nem úgy jelenik meg többé, mint a létezők megmagyarázásának postscriptuma; ez a megismerés fölfedi mély és elhatározó jellegét. Bultmann azt mondaná: „egzisztenciális“ szemszög ez, amely túlvisz azon az elszigetelt állításon, hogy a Mindenségnek egy végső okra van szüksége (ez az állítás nem „érint“ bennünket, hacsak nagyon távolról nem); még itt is választást leplez le, Istennek azt a választását, hogy közli magát, és ez végső soron jóakaratú szabadság, szerető szabadság gyanánt nyilatkoztatja ki őt. Ezért fordul aztán ez a megismerés — túl a világ többé-kevésbé közömbös szemléletén és objektív rendszerén — a szó legteljesebb értelmében vett „imádás“ felé: imádja azt a szeretetet, amely csak azért alkot, mert szeret. „A szeretet örömének alapja az — írta szegényes emberi látóhatárával Sartre —, hogy igazolva érezzük létünket.“ Következésképpen a Teremtő tekintélye új fényben mutatkozik meg, éppen a szeretet fényében. Előtérbe kerül benne az ajándékozó és elfogadó szabadság szemlélése, és ez leleplezi a Teremtő tekintélyében a szeretetet, amely maga a teremtés aktusa, és viszonzásképpen feltétlen ráhagyatkozásra szólít. Ez a keresztény megtapasztalás magva, gyökerében éppúgy, mint a csúcsán.

így a teremtő Istennek ez a „megtapasztalása“, amikor magával a teremtéssel felidézi a szabadság s következőleg az esemény birodalmát, amikor a teremtésbe a „történelmi“ perspektíva bizonyos nemét vezeti be, úgy mutatja be őt a történelem minden pillanatában, mint aki betör életünkbe. Ez a betörés szuverén és velünk született, kirántja a talajt lábunk alól és ugyanakkor megtaláltatja velünk önmagunkat, s miközben létünket adja, megajándékoz bennünket magunkkal. Ismételjük: a szeretet és a szabadság élménye ez: „Te engem választottál, én Téged választottalak, mert Te — Te vagy.“ Egy „Én“ és egy „Te" lényegi találkozása ez, útban a „mi“ felé: okoskodással lehetetlen volt elgondolni, de megadatott a kegyelem által.

Ez az „átmenet“ persze szuverénül igényes, s követelése totális, amint az a szeretet természetében rejlik. Az önmagunkból való kivetkőzésben, önmagunk kiüresítésében jön létre, ami azonban éppen nem negatív önmegtagadás, hanem sajátmagunk megtalálását hozza magával. Az önmegtagadás akkor végső igazságában, legalábbis az élmény „csúcsán“, anélkül, hogy megszűnnék radikális lenni, a világ legédesebb és legigazibb ténye lesz, — állandóan annak kellene lennie, nem pedig csak futó pillanatokra.

Mindenesetre ebben a légkörben lehetővé válik az Úr és a Király képének kiegészítése, úgy, hogy teljes értelmével ruházzuk fel, amely meghaladja az emberi politikát. Ennek nem elhanyagolandó előnye: megelőzzük vele azt a lehetőséget, hogy a királyok és urak elleni olykor igazolt —

21