Szolgálat 8. (1970)
Tanulmányok - Morel Gyula: Tekintély és szabadság a mai társadalomban és az egyházban
Ügy tűnik, hogy a történelmi fejlődés folyamán (nagy távlatokban és alapvető tendenciákban gondolkozva) a tekintély első fajtája bizonyos mértékig tért veszt, a második, és legújabban a harmadik fajtája mind lényegesebb szerepet játszik a társadalom életében. A dolog természetéből adódólag nem lehet elméletileg megszabni azt a határt, ahol ez a le- és felmenő tendencia nyugvópontra ér. Ez a határ minden valószínűség szerint elméletileg és gyakorlatilag az uralkodó viszonyok és felfogások függvénye. A tekintély három fajtája természetesen nem zárja ki egymást a gyakorlatban. Ellenkezőleg: szociológiai szempontból mindháromnak optimális mértékű együttes jelenléte tekinthető (funkcionálisan) ideálisnak. Tekintély az egyház intézményében A tekintély védelmére tulajdonképpen kár sok szót vesztegetni. Egyrészt az emberi egyenlőtlenség megváltoztathatatlan törvénye bizonyítja a tekintély szükségét minden emberi társadalomban: bármennyire is csökken a távolság különböző rétegek és szociális kategóriák között, az egyik embernek mindig több fizikai ereje, szellemi képessége, stb. lesz, mint a másiknak. Másrészt az emberi együttlét feltétlenül szükségessé teszi bizonyos funkciók szabályozott betöltését: bármilyen ideálisan érett és informált társadalomban is szükség lesz irányításra, következésképpen alárendelésre is. Ezek alól a szociológiai törvényszerűségek alól sem mentes az egyház mint közösség és mint intézmény: benne is van és szükséges a tekintély. Az igazi kérdés nem is ezen a síkon jelentkezik. Egyháznak és profán társadalomnak egyaránt, ha nem is egyféleképpen, meg kell találnia a mai idők helyes útját a minden korban tragikusan embertelen két véglet: a totalitarizmus és az anarchia között. A kérdés tehát józanul csak így tehető fel: milyen tekintélyre van szükség ma az egyházban? Erre a kérdésre nyilvánvalóan ismét több szempontból lehet és kell választ keresni — itt a célkitűzésnek megfelelően a szociológiai szempontok hozzáadásáról lehet szó. Mindenekelőtt azonban egy döntésre van szükség, amely éppen nem szociológiai, hanem „módszertani" vagy „pedagógiai" jellegű, és amelyben ki-ki saját vérmérséklete, nevelése és legjobb meggyőződése szerint más és más irányba hajlik. Legalábbis elméletileg valószínűleg meghatározható volna adott esetben az a tekintély-minimum, amelyet az egyház nem adhat fel lényegének feladása nélkül. De elgondolható egy maximális megoldás is, ahol az egyház minden olyan elemet ki akar építeni és meg akar tartani, amely a tekintélyelvet megvalósulásában erősíti, illetve előbástyaként körülveszi és védi (gondoljunk például a megfelelő stílusra, a távolságok növelésére, az információk és megokolások kizárására, stb.). A két elméletileg meghatározható szélső pont közül melyik felé kell ma az egyháznak közelednie, hogy hivatását a mai világban optimálisan meg tudja valósítani? — Az első irány felé nincs szükség különösebb elemzésekre és megfontolá16
