Szolgálat 8. (1970)
Tanulmányok - Morel Gyula: Tekintély és szabadság a mai társadalomban és az egyházban
sokra, csak a történelmi példákból kell a megfelelőket kiválasztani és a jelen helyzetre alkalmazva felújítani. — Amennyiben azonban a tekintély kérdésében is helyesnek látszik egy bizonyos „aggiornamento“, hasznos lehet a következőkben megfogalmazott igények vagy lehetőségek megfontolása, megvitatása, megvalósítása. 1. Jó volna az egyházon belül is eljutni a tekintély elvének őszintébben és realistábban pluralista felfogásához. Természetesen jelen van és szükséges a tekintély mindhárom fajtája az egyházban is. De ahol a három nem szerepel együttesen (és az optimum ezen a téren emberileg lehetetlen], ott lényeges megkülönböztetésekre van szükség. A funkcionális tekintélyt soha sem szabadna személyi tekintélyként beállítani, sőt még a teljesítményi tekintélyt sem, legalábbis nem abban az értelemben, hogy a teljesítmény alanya valamiféle személyi kultusz tárgyává legyen. Ezzel szemben törekedni kellene arra, hogy a személyi tekintélynek, vagyis az adott értéktöbbletnek a teljesítmény minden lehetősége nyitva álljon, és ahol mód van rá, a megfelelő funkciót is igazi tekintéllyel betölthesse. 2. Ahol a tekintély elve fennáll ill. nélkülözhetetlenül szükséges, ott is alkalom nyílik az alkalmazkodásra, éspedig a stílusban és hangnemben, hogy a tekintély ne autoritativ formában jelentkezzék. — Egy nagyüzem tulajdonosa írja a gyáraiban megvalósított stílusról: „Intézkedtem, hogy üzemünkben mindenki, aki a másiknak utasítást ad, hozzáfűzze: miért van arra szükség. Abban a pillanatban, amint ez megtörténik, a másik már nem úgy tekinti magát, mint parancsfelvevő, hanem mint ember, aki megokolásra érdemes.“ — Ilyen vagy hasonló stílusváltozások az egyház keretén belül is kétségtelenül párhuzamot alkotnának a mai tendenciákhoz. 3. Átmenet a régiből az újba soha nem megy ugrásszerűleg és nem valósítható meg egy csapásra (hacsak nem forradalmi úton, de akkor roppant áldozatok árán). Ez a tétel érvényes a tekintély elvével és gyakorlatával kapcsolatban is. Az egyházban sem oldja meg a kérdéseket egy „reform- püspök", vagy egy „reformplébános“, vagy egy „reformtörvény“. Mentalitások és hosszan begyakorolt magatartások változása csak ott lehetséges, ahol ebben az irányban intenzív nevelés történik, ahol az új begyakorlására mód nyílik. Az egyházban uralkodó tekintélyfelfogás is csak úgy változhat, ha az egyház minden tagjának igazi lehetősége nyílik valóságos felelősségek vállalására, mint ahogy ehhez a profán társadalmi életben már többé-kevésbé hozzászokott. Enélkül az egyházban és a profán társadalomban betöltött szerepe között meghasonlás állapotába kerül, mint az anekdota szavaival élve a londoni ember, ha ott a baloldali közlekedést jobboldalira állítják át — de csak az autóbuszok számára. 4. Az első pillantásra úgy tűnhet, mintha a kritika minden formában és minden körülmények között ellensége lenne a tekintélynek. Közelebbről szemlélve, és a vázolt megkülönböztetések szellemében azonban más következtetésre jutunk. Igaz ugyan, hogy minden kritika értelmetlen és ellentmondó 17
