Szolgálat 6. (1970)

Eszmék és események - Egres Odó: Dr. Brisits Frigyes

ségéről tanúságot tevő csodálatos szavai. Fiai meg rongyosan, éhesen, a hidegtől megkékülten mozdulatlanul hallgatták a félóránál is tovább tartó, remény-tüzet gyújtó szó-áradatot.

Brisits Frigyes, munkája elismeréséül már 1938-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, majd 1939-ben a budai Szent Imre gimnázium igazgatója és a Ibrahim-utcai rendháznak a főnöke. A Rend feloszlatása után az „ismeretlenségbe“ kellett mennie, de ameddig ereje csak megengedte, továbbra is lelkipásztorkodott a Karolina-úti lelkészségen és az „ismeretlenségben“ fáradhatatlanul dolgozott Vörösmarty műveinek és leveleinek kritikai kiadásán.

Mindig is irodalomtudós és esztétikus volt. A XIX. század első fele című könyve még a háború előtt jelent meg és a kornak irodalmi szempontból megírt legalaposabb tanulmánya. Ki tudná megmondani, hány cikket írt a magyar irodalomnak feladatairól, értékeiről és jelentős egyéniségeiről? Életműve azonban a Vörösmarty-hagyatéknak a felkutatása, szellem-történeti értékelése és a költő leveleinek kritikai kiadása marad. Gyulai Pál óta senki sem ismerte annyira ezt a korán elhúnyt, a változhatatlan sorsba beletörődött lángelmét mint Brisits Frigyes. A volt fehérvári ciszterci diák, egy századdal később, benne megértő lelkiatyára talált. Mi csak Brisits Írásaiból és előadásaiból sejtünk valamit Vörösmartynak a hitves utáni sóvárgásairól, a gyermekeiért aggódó édesapa vergődéseiről, a felbomló idegzet merengő tépelő- déseiről, a nemzet elbukásán és a barátok elvesztésén érzett fájdalmáról. Csak a jó Isten tudja, hogy ezekből az emberi sorsot kisérő szenvedésekből menynyit kellett magának a lelkiatyának is átélnie? Talán az ő sorsa is beleérez abba a halk finomsággal megírt Vörösmarty-jellemzésbe: „a társadalmi munkától elhasznált, kenyér-gondok terhétől is meghajlott esztendők lelke minden pillanatát állandó feszültségben és sokszor remegésben tartották ..." — A magyar tudományos világ mégegyszer felfigyelt a Brisits névre, amikor az Akadémia 1957-ben az irodalomtudományok doktora címmel tisztelte meg.

Huszonkét évvel ezelőtt „elesteledő bátyja“ hangulatban írta alá karácsonyi levelét, de az igazi „beesteledés“ akkor még nagyon messze volt tőle. Emlékszünk arra, hogy már akkor szeretett különbséget tenni „belső“ és „külső“ életkor között és külső életkorának ideje, az évek könyörtelen menetrendje, sajnos nem várta be, míg belső alkotó idejére kiszabott sürgős teendőit elvégezhette volna: a toll kiesett a kezéből és a szó elnémult az ajkán. 1969 márciusában, mikor Ágoston Juliánt, volt tanítványát és rendtársát, kiben saját magvetésének költői gyümölcsbe-érését élvezhette, a farkasréti temetőbe kísérte, akkor már neki is egészen beesteledett; testileg a felismerhetetlen- ségig összetörtén állt a gyászolók között, beszélni már nem tudott. Frigyes testvér akkor már csak befelé és az Isten felé mondhatta el halotti beszédjét. A nap leáldozott és magával vitte a földi sikerek fény-koszorúját. Rendtársa nyitott sírjánál a saját sírjába is nézett; látnia kellett, hogy már csak az

81