Szolgálat 6. (1970)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Hit és keresztény élet

feladatot jelent. Állandó küzdelem a bűn kisértése, az Istentől elfordító kívánságok, az önzés, a gőg ellen. Folytonos újrakezdés; mindennapi „konverzió", Istenhez-fordulás. Előre törekszünk a cél felé, és túlságosan nem foglalkozunk azzal, mennyivel lettünk jobbak, tökéletesebbek. Nem a mi erőfeszítésünknek tulajdonítjuk azt, hogy valamicskét jobbak lettünk, hanem Isten bennünk dolgozó Lelkének. Istenre hagyatkozunk, de el nem hagyjuk magunkat.

Egy másik nyugtalanító kérdés a gyakorlati hitélettel, a szentségekkel kapcsolatban merül fel. Amikor gyermekek voltunk, naív egyszerűséggel gyóntunk és áldoztunk; örömet, érezhető békét hozott minden gyónás és áldozás. Buzgón tudtunk imádkozni . . . Vallási kötelességeinknek eleget tettünk és lelkiismeretünk nyugodt volt. De egyszercsak — talán a hitetlen környezet hatására — felvetettük a kérdést: „Tulajdonképpen mit is változtat életemen az, hogy gyónni és áldozni járok? Gyónás nélkül sem vagyok olyan rossz (vagy: úgyis hiába gyónok, mindig visszaesem ugyanabba a bűnbe) . . . Ez a kétely talán hatalmába kerített bennünket. S talán végül arra a megállapításra jutottunk: a kegyelem úgysem változtathat a természetadta tulajdonságokon, az öröklés, a nevelés és a rossz környezet szabadságunkat meghatározó befolyásain; mivel a szentségek nem változtatnak meg, elhagyom a szentségi gyakorlatot (sőt talán a hitet is). Van-e hát valóban üdvösség számunkra és az egész emberiség számára? Újra csak — most már gyakorlati keresztény életünk látszólagos terméketlensége láttán — felmerül a kezdeti kérdés.

A teljesebb megoldás érdekében zárjuk ki a helytelen válaszokat és magatartásokat. Az üdvösségben hinni Istenre-hagyatkozást jelent, de ez nem jelenti azt, hogy elhanyagoljuk emberi feladatunkat. Az Isten nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké tesz bennünket. („Dieu fait se faire les choses“, szerette mondani Teilhard.) De az is helytelen álláspont, amely a hitre hivatkozva egyáltalán nem keresi az élet és az emberi történelem értelmét.

Mit jelent hát gyakorlatilag az üdvösség és a hit szerinti élet? Gondoljunk csak Jézus csodás gesztusaira: meggyógyítja a vakot, feltámasztja Lázárt . . . A beteg egészséges lesz Jézus gesztusára vagy szavára. A gyógyulás csak az üdvösség jele. Sem a vakonszületett, sem a feltámasztott Lázár nem mondhatta a csoda után, hogy már meg van váltva, már birtokolja az üdvösséget. Hiszen van belső vakság is, és a bűn halála rettenetesebb, mint a testi halál. Az üdvösség a meggyógyított vak és a feltámasztott Lázár életébe nem a gyógyulás vagy az életrekeltés által, hanem a hit által lépett be. Az evangéliumi csodák általában a belső gyógyulásnak, az üdvösségnek a jelei és ennek az üdvösségnek a feltétele a hit. Hasonlóképpen, a gyónás és az áldozás szentségi jelei is csak úgy hatékonyak, ha a belső átalakulás, a hit valóban megnyit bennünket az üdvösségnek. Az ember akkor gyógyul meg teljesen, ha meglátja egész életének értelmét, ha

35