Szolgálat 6. (1970)

Tanulmányok - Henri de Lubac: Az Egyház hite (Nagy F. ford.)

niceai zsinat tett közzé: míg az ariánus eretnekséggel szemben bőségesen kifejti Jézus Krisztus isteni tulajdonságait, többek között a híres „egylényegűséget“, a végén szinte megtörik a következő befejező szavakon: „És a Szentiélekben“.68 Viszont amikor ezek a formulák tartalmazták az Egyházra vonatkozó záradékot, további fejlődésük két különböző módon ment végbe: azok a szakaszok, amelyek a hitvallás harmadik tagjához, vagyis a Szentlélekhez még hozzájöttek, vagy e záradék elé vagy utána kerültek.

Az első eset fordul elő például az apostoli hitvallás több olyan kifejtésében, amelyek szent Ágoston beszédei között olvashatók és amelyek afrikai tanítványától, szent Quodvultdeustól valók. Az Egyházról szóló fejtegetés ott egészen a végére kerül, az örök életre vonatkozó fejezet után, és a szerző meg is mondja ennek a sorrendnek az okát: „Az Anyaszentegyházzal fejeződik be ennek a szentségi eskünek (sacramen- tum)69 záradéka, mert ha valaki az Egyházon kívül leledzik, kívül marad Isten gyermekeinek során is . . . “,70

A második esetben aztán némi zavar támadt. Mert lám, ebben a második esetben az Egyház említésére még más szakaszok is következnek. Az Egyház említése tehát már nem a hitvallás záradékának szerepét tölti be. Afelé tart, hogy egy szakasz legyen a többi között. Egyes helyeken a határozóesetes forma: „in sanda Ecclesia“, amelynek a jelentése már nem volt szembeszökő, éppen ezért változott tárgyesetes formára: „in sandam Ecclesiam“. Talán innen adódott a 381-es niceai- konstantinápolyi hitvallás formulája: „és a Szentlélekben . . . egy, szent, katolikus és apostoli Egyházban . . . “.71 A mondattani vonzás természetes jelenségével aztán a következő szakaszokat is: a bűnök megbocsátását, a test feltámadását stb., olykor ugyanaz az „in“ elöljáró szócska és a rákövetkező tárgyeset vezette be. Innen adódik több ókori szövegmagyarázó tanácstalansága.72 Már szent Ambrusnál is megtaláljuk. Megállapítván, hogy a hitvallás, amelynek kifejtésébe belefogott, ugyanazokkal a szavakkal fejezi ki az Istenben való hitet meg az egyéb tárgyakra vonatkozó hivést, a püspök elejét akarja venni annak, hogy a hivő egyszerűen összetévessze az egyiket a másikkal, és úgy vágja ki magát, ahogy tudja:

Jól ügyelj arra az egyedülálló módra, ahogyan minden dolgok Szerzőjében hiszünk, nehogy a végén azt mondd: De hiszen a szövegben az is áll: „az Egyházban“, ugyancsak az is áll: „a bűnök bocsánatában“, és még az is: „a feltámadásban“. Mi van hát? ... Mi ennek a magyarázata? Az, hogy aki hisz a Szerzőben, az hisz a Szerző művében is.73

Ugyanez a fajta tanácstalanság jóval később is megtalálható, egészen Nagy szent Albertig, Aquinói szent Tamásig, Gulielmus Durandusig. Ők egyébként mégsem hagyják eltéríteni magukat a hagyományos magyarázattól. Szent Tamás ebben a kérdésben kétszer is kifejti véleményét,

23