Szolgálat 6. (1970)

Tanulmányok - Henri de Lubac: Az Egyház hite (Nagy F. ford.)

beszédét46, és amelyek arra késztették, hogy első enciklikáját ezzel a két szóval kezdje: „Ecclesiam suam“; azok az okok, amelyek a most folyó zsinatot arra ösztönzik, hogy bizonyos bevett szokásokat megjavítson, és így jobban kidomborítsa, hogy az Egyház mindig alázatosan az ő Urára akar hivatkozni.47

Hiszünk Istenben, és valljuk, hogy az Egyház Istenért van.48

Viszont, ha már egyszer elismertük, hogy az Egyház nem érdemli meg inkább, mint a hit bármelyik más szakasza, azt az elöljáró szócskát, amelyik látszólag Istenhez tenné hasonlóvá, fontos egyszersmind azt a kiváltságos helyet is elismernünk, amelyet mégis a keresztény hit szerves egészében elfoglal.

Hitről beszélünk. Azt mondjuk: „Hiszek Istenben“. De hol van meg ez a hit a maga teljességében? Hol valósul meg ez a formula a maga tökéletességében? Ugyan ki az az „Én“, aki mindig alázatos, de teljes magabiztonsággal mondhatja: „Hiszek Jézus Krisztusban“? Ki az a lény, aki hitének szárnyalásában visszaesés nélkül és fenntartás nélkül ragaszkodik Krisztushoz, mint a hitves ragaszkodik férjéhez? Ki ő, ha nem pontosan az a Hitves, akit Isten Igéje kiválasztott magának, akihez eljött, akivel egyesült, amikor halandó testben testté lett, és akit vérével megváltott? Ez az „Én“, aki hisz Jézus Krisztusban, nem lehet más, csak Jézus Krisztus Egyháza, „Ecclesia sua“. A mi Credónk nem elszigetelt hivő emberek Credo ja. Aquinói szent Tamás is észreveszi és megjegyzi ezt: „A hit megvallása a szimbólumban ölt testet (traditur: kerül átadásra, jut kifejezésre), mintegy annak az egész Egyháznak a nevében (ex persona), amelyet a hit fog egybe“.49

„Te per orbem terrarum sanda confitetur Ecclesia“, „téged az egész földkerekségen megvall a szent Egyház“. Az Egyház az, aki hisz; ő vallja meg a Szentháromságot; ő reméli és várja Urának visszatérését50; ő tesz róla tanúságot ernyedetlen hittel, amely gyümölcsözik az egész világban51, ö az, akit egybegyűjt és eggyé forraszt Krisztus Lelke, akit megvilágosít és vezet földi zarándokútján át.52 ő az, aki, míg a színről színre való látás beteljesedését várja, féltékenyen őrzi a kapott letéte- ményt.53 A tanító Egyház és a tanuló Egyház közötti minden megkülönböztetést megelőzően adva van a hivő Egyház. „Ipsa credit mater Ecclesia“ 54, „az Anyaszentegyház maga hisz“.

A keresztény ember hite tehát nem más és nem lehet más, mint az Egyháznak ebben a hitében való részesedés. A keresztény ember az Egyház közvetítésével és az Egyházon belül mondhatja el igazában: „Hiszek Istenben“. Az Egyház nem az Isten; viszont mégis az Istené, „Isten háza“.55 Az Egyház az a kincseskamra, az a gazdagon telt pince, ahová az apostolok letétbe helyezték az igazságot, az élet italát, aki a Krisztus.56 Ha a bűnös, akinek a hite „idomtalanná“ (a teológia beszél „informis“ hitről)', csonkává, sőt talán „halottá“ vált, mégis továbbra

20