Szolgálat 6. (1970)
Tanulmányok - Henri de Lubac: Az Egyház hite (Nagy F. ford.)
természetesen Istenreefc, de még mélyebben és teljesebben hiszünk az Istenben. Hitünk válasz az ő hívására: már nem ismerésaktus, hanem az elismerés aktusa.26 „Istenünk, te magadnak alkottál minket — mi hiszünk benned“. Neked adjuk hitünket. Ez utóbbi értelemben a keresztények „azok, akik hisznek“.27 A hit teszi a keresztényt.28 A görög „pisteuo“ ige és „pistis“ főnév gyakori az üjszövetség összes írásában. Mármost „pistis“, latinul „fides“, csakis „hit“-nek fordítható, nem pedig „hiedelemének. Több olyan történész, aki újabban elemezte az apostoli hitvallást, jól észrevette azt a kettősséget, amely foglalkoztat bennünket. Megfigyelték, hogy a „ credere“ ige, amikor az „in“ szócska követi, személyre vonatkozik, amikor viszont egyszerű tárgyeset jön utána, akkor tárgyakra utal.29 De nem elég csupán ennyit megállapítani, vagyis inkább ezzel még rosszul fejeztük ki a valóságot. Az ellentét mélyebb. Persze nyilvánvaló, hogy nem hihetünk valami dologban: nem adhatjuk hitünket egy tárgynak. De ezt nem tudjuk megtenni vagy legalábbis nem való megtennünk akármilyen személyes lény irányában sem. A IX. században tökéletesen kifejezte ezt szent Paschasius Radber tus: Szabatosan beszélve senki sem mondhat ilyet: hiszek felebarátomban, vagy egy angyalban, vagy akármilyen más teremtményben. A Szentírásban mindenütt azt találjátok, hogy az ilyen hitvallás tulajdonjoga fenn van tartva egyedül Istennek . . . Azt igenis mondjuk: hiszek ennek az embernek, amint azt is mondjuk: hiszek Istennek; de nem hiszünk ebben az emberben, sem senki másikban. Mert maguk az emberek nem képezik sem az igazságot, sem a jóságot, sem a világosságot, sem az életet; az emberek csupán részesednek mindebben. Ezért amikor az Úr az evangéliumban azt akarja igazolni, hogy egylényegű az Atyával, azt mondja: „Hisztek az Istenben: higgyetek bennem is" (Jn 14,1). Mert ha nem lenne Isten, nem kellene hinnünk benne.30 Csupán az a Lény, aki egyszerre személyes és transzcendens (az érzékelhető világot egészen meghaladó), csupán az, aki maga az Abszo- lútum és a teljesen személyes Lény (T Absolu et 1’ Absolument personnel), csupán ő méltó arra, hogy hitünkkel adózzunk neki. Nem hiszünk tehát csak úgy általában „in aliquem“, „valakiben“, vagyis akárkiben, hanem „in solum Deum“, „egyedül Istenben“. Itt is beigazolódik az a nagy törvény, amely minden istenismeretünket és minden vele való kapcsolatunkat szabályozza: Isten mindenben az egyetlen; Istent nem tudjuk befogni kategóriáinkba. Hinni a szó teljes értelmében, vagyis abszolút, feltétlen, végleges módon, úgy hogy lényünk egész mélyét visszavonhatatlanul belevetjük, ilyen hittel hinni csakis abban a személyes Lényben lehet, aki az Isten. Ilyen hittel embernek nem adózhatnánk szentségtörés nélkül, bálványimádás nélkül és önmagunk rabszolgaságba döntése nélkül. Annak a zsidónak, aki ezzel az ellenvetéssel jött: „Sose jutok el odáig, hogy Krisztusban hinni tudjak, még ha hiszek is Krisztusnak; mert senki másban nem hiszek, mint Istenben“, 17