Szolgálat 5. (1970)

Tanulmányok - Mihályi Gilbert: A Szenvedő Szolga nyomában

mint Krisztus Misztikus Teste, az üdvösségszolgálat szentsége a világban. Az Egyház mint Isten Népe, mint „papi közösség“, ahogy Szent Péter (I. 2,9) alkalmazza reá az Exodus szavait, hideti, ünnepli és közli azt az üdvözítő szeretetet, amely egyedül képes új embert formálni a régiből s így munkálkodni az „új ég és új föld“ kialakításán. Az Egyház, mint új Izrael, az emberiségért létezik, s mint vándoregyház azon serénykedik, hogy az ígéret beteljesüljön és abban részünk legyen.

A II. vatikáni zsinatnak egészen különleges és egyedülálló teljesítménye éppen az, hogy erőteljesen kidomborítja az Egyháznak az emberiséget szolgáló hivatását. Anélkül, hogy ennek ismertetésébe belefognánk, elég arra rámutatni, hogy ez a szolgálat-hivatás egyre jobban jelentkezik az Egyház munka-stílusán. Míg például a pápák az 1870-et követő időszakban a pápai állam-birtokok elkobzása ellen való tiltakozásukként durcásan visszavonultak a világtól a „Vatikán foglyaiként, addig a II. vatikáni zsinat pápái, XXIII. János és VI. Pál világutazókká lettek, mert érzik és tudják, hogy az Egyház csak az emberekkel és a népekkel való találkozással, érintkezéssel, dialógussal gyakorolhatja apostoli szolgálatát. Erre utalt VI. Pál, amikor visszaérkezve ugandai útjáról augusztus 4-én vatikáni lakosztálya ablakából a zarándokseregnek bevallotta: „ez az út folytatása az új stílusú egyetemes szolgálatnak."

Az Egyháznak ez az üdvösség-szolgálata sokoldalú és sokrétű. A szentmise és a szentségek liturgiájában az Atya dicséret-szolgálatát végzi a „mi Urunk Jézus Krisztus által" és egyben Krisztus halálának és feltámadásának „metanoia"-t művelő misztériumát teszi elérhetővé minden kor minden embere számára. Ezzel nemcsak az egyén boldogulását szolgálja, de a köz javát is, hiszen az „új ember", az önmaga állandó javítására elkötelezett keresztény ember a közösség megreformálásának is eszközlője. Társadalmilag, mint a kibékülés és egymásratalálás szolgája, az Egyház szószólója és támogatója az emberek és népek jogainak, valamint követeléseinek, prófétai kritikusa a társadalmi, gazdasági és politikai igazságtalanságoknak és így előmozdítója az emberi szenvedés enyhítésének, valamint az egyetemes testvériség kialakításának, ami nemcsak a földi boldogság része, de Isten Városá-nak is feltétele. „A béke a földön" és „A népek előhaladása“ című legújabb pápai enciklikák, hogy csak ezekre utaljunk, a krisztusi örömhírt az igazságosság, béke, a népek együttműködése stb., konkrét tényeiben fejtik ki, nem pedig elvont, élettelen filozófiai-teológiai kategóriákba burkolják.

Minden, de minden, ami az Egyházban van és történik, ennek az üdvösségszolgálatnak jegyében megy végbe. így az egyházi hatalomnak és tekintélynek is egyedül ez a tartalma és gyakorlatának meghatározója. Erre Krisztus Urunk kifejezetten is utalt, amikor tanítványai versengtek, hogy melyikük nagyobb: „Az uralkodók zsarnokoskodnak népükön, s akik hatalmat gyakorolnak rajtuk, jótevőiknek hivatják magukat. Köztetek ne így legyen, hanem a legnagyobb legyen olyan, mint a legkisebb, és az elöljáró olyan, mint a szolga“ (Lk 22,24-26). Az apostolok megértették ezt és szigorúan követték. Nem

8