Szolgálat 5. (1970)
Könyvszemle - Gál Ferenc: Istenről beszélünk (Szabó Ferenc)
KÖNYVSZEMLE Gál Ferenc, Istenről beszélünk, Szent István Társulat, Budapest, 1969, 256 lap. Mindig is kockázatos volt Istenről beszélni, hiszen a kifejezhetetlen Titok előtt a néma imádás a legméltóbb emberi magatartás; — de az ateizmus és a szekularizáló- dás folytán teljesen profánná vált társadalomban egészen sajátságos feladattal kell szembenéznie a teológusnak és a lelkipásztornak. Az emberek megvannak Isten és vallás nélkül. „Isten“ sokak számára már csak üres fogalom, semmit sem jelentő szó. „Isten“: vágyaink vetülete és félelmeink szüleménye — mondják marxista honfitársaink. Meg kell szabadítanunk az embert az elidegenedéstől és fel kell világosítanunk: ezzel egyszerűen elenyészik az istenhit és vallás is. Maguk a teológusok is — gondolunk itt a radikális protestáns teológia néhány képviselőjére — az „Isten haláláról“ beszélnek és gondosan megkülönböztetik a keresztény hitet a vallások istenhitétől. Hogyan beszéljünk tehát Istenről? Miképpen lehet az istenkeresőket elvezetni a legfőbb Titokhoz és hogyan lehet megtisztítani a hívők istenfogalmát? Hogyan lehet mai nyelven megfogalmazni az Istenről szóló hagyományos tanítást? Gál Ferenc ezeket a kérdéseket veti fel új könyvében és szemmel tartva a mai problematikát, próbálja világos nyelven — a szakteológiában nem járatos értelmiségiek számára is érthetően — megfogalmazni az élő Istenről, a Szentháromságról szóló katolikus teológiát. Könyvét három részre osztotta: 1) Isten keresése, 2) Ki az Isten? 3) Milyen az Isten? Szerintünk legsikerültebb a 2. rész, amely az üdvtörténeti szemléletet követve összefoglalja az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatást, majd pedig a Szentháromság hagyományos teológiáját. Gál Ferenc valóban remekel, amikor a Személyek származásának, egymáshoz való viszonyának és egymásban való létének (circumincessio) nehéz tételeit világos magyar nyelvre teszi át. Az első részt viszont bírálattal kell illetnünk. Itt a Szerző az un. természetes teológia (theodicea) tételeit próbálja népszerűsíteni. Apró lépésekkel, rövid — sokszor széteső paragrafusokban — igyekszik megközelíteni, a természetes értelem fényénél, a „világfeletti“ Misztériumot. Sajnos, bizonyos kérdéseket, nevezetesen az isteneszme eredetének vagy a metafizikai okságnak a problémáját csak érinti (többízben is felveti), de nem világítja meg kellőképpen; pedig ez a lelke a ma annyira vitatott istenbizonyításnak. Most nem is szólva a protestánsokkal folytatott polémiáról (erre különben Gál nem tér ki), röviden szeretnénk rámutatni a szóban forgó problematikára. (A kérdésről kissé bővebben szóltam „Az ember és világa“ c. könyvem II. fejezetében.) Mindjárt megjegyezzük: Gál Ferenc nyilván nem szakembereknek szánta a könyvet, talán ezért is nem akarta olvasóit nehéz filozófiai problémákkal megterhelni. Nekünk viszont az a véleményünk, hogy egy bizonyos fokon túl nem lehet népszerűsíteni a metafizikát. A nehézségekhez hozzájárul az is, hogy — sajnos — a magyar filozófiai és teológiai nyelv még nagyon fejletlen; igen kell vigyáznunk bizonyos magyarításokkal, mert pontatlanságokhoz vezethetnek. (Pl. mi a transzcendenst nem fordítanánk „világfeletti“-vel, mert ez könnyen azt a benyomást keltheti, hogy a „világfeletti Titok“ távoli, egyáltalán nem „immanens“. De térjünk rá a problémára. A katolikus tanítás (és nem a „keresztény“, ahogy Gál mondja, hiszen a protestánsok ebben nem értenek egyet velünk) szerint Isten a természetes értelem fényénél felismerhető; a teremtett világból kiindulva eljuthatunk a bölcs, mindenható Teremtőhöz. A hagyományos tanítás, amelyet az I. Vatikáni Zsinat újrafogalmazott, általában a Római levél első fejezetére hivatkozik. Gál Ferenc helyesen jegyzi meg (68. lap), hogy az I. Vatikáni Zsinat „csak az emberi 34
