Szolgálat 5. (1970)
Tanulmányok - Sántha Máté: P. Delph - Krisztus tanúja
tárgyalás előtt („adatik nektek abban az órában“), hanem így ír: „Elfogatási parancsomra, a beleírt szép dolgokra, már hetek óta rá se néztem. Az egész az Isten dolga“. Viszont: „Sok dolog megvalósulása attól a bizalomtól függ, amellyel várjuk és reméljük és kérjük. Ebben ne legyen hiány. Kérem segítsenek, hogy bele ne fáradjunk.“ A másik jellegzetesség: teljes emberi közvetlenség és őszinteség. Egész természetesen emlékezik meg emberi gyöngeségeiről, nehéz óráiról, gyermeki módon terjeszti elő egyszerű használati cikkekre vonatkozó kéréseit. Nyoma sincsen semmi nagyképűségnek, nem hallani egyetlen túlfeszített, hamis hangot sem. Néha egy kis kiábrándult csodálkozás: milyen nehéz kitartani az emberi léleknek a hitben és reményben a próba idején, pedig hát ezek lennének alapvető tulajdonságai! „Nem gondoltam volna, hogy így kell erőlködnie Istennek azért, hogy szabadon tartsa tekintetemnek a kilátást a csúcs felé“. De hát ilyen az ember, ez az ember. Bele kell törődni, el kell fogadni. „Mit imádkoztam egy karácsonyi csillagért, világosságért a dologban! Az üristen mindent nyitva hagyott és a „franchir le pas“-t kívánja tőlem: az abszolút ugrást, el önmagámtól, őbelé. Ehhez hozzátartozik a pusztaság. „Kiszolgáltatottság“-nak nevezte ezt egy kedves ember, akinek hálás vagyok ezért a szóért. Egyedül és védtelenül kiszolgáltatva a szeleknek és az időjárás szeszélyének, a nappalnak és az éjszakának és a kettő közti szorongó óráknak. És a hallgatag Istennek. Igen, ez is egyfajta kiszolgáltatottság: — nem: ez a kiszolgáltatottság. És itt nő meg a szívnek és szellemnek a szabadság elérése szempontjából legfontosabb képessége: a fáradhatatlanság.“ A probléma-fölvetés kíméletlen őszinteségére csak egy példát: „Mi változik meg hát azzal, hogy ebben a szűk cellában itt a Szentség, hogy misét mondanak, hogy imádkoznak és sírnak, hogy tudják és hiszik és hívják az Istent? Mi lesz más ezzel? Meghatározott órában csikorognak a kulcsok a zárban, vasraverik a kezet, aztán meghatározott órában feloldják, és így telik egyik nap a másik után, nekünk egészen egyformán. Hol maradt ez az Isten titkában lehetségessé vált „respirare“ (lélegzetvétel)? Aztán itt ülni és várni az üdvösségre. Meddig? És mi célból?“ A harmadik: teljes kiérés szeretetben és jóságban, bensőséges keresztény közösségben. Négyen ott a börtönben: Moltke gróf, Gersten- maier lelkész, Nikolaus Gross — aki katolikus —; és ők együtt imádkoznak és bíznak a csodában. Persze falak választják el őket. De „a halál óvodájában“ (így hívják a börtön udvarán való napi félórás körbenjártatást) látják is egymást, sőt egy-egy szögletben a visszhangzó fal felé egy-egy szót is mondhatnak. Egy ilyen alkalommal súgja oda Gerstenmaier: „Inkább a halálban remélek, mint hogty hitetlenségben dögöljek meg!“ 1944 szilveszter éjszakáján, élete utolsó évének kezde50
