Szolgálat 5. (1970)

Tanulmányok - Sántha Máté: P. Delph - Krisztus tanúja

tén ezt írja a lelkésznek véghagyatékul a halálraítélt Delp: „Legyen rá gondod, tedd meg a magadét, hogy — bármi is jöjjön — egyházaink szakadásaikkal ne legyenek többé közös Urunk szégyenére. Olyan sokáig tettük. Legyen vége, kell hogy vége legyen“.

De gondja van mindenkire, aki csak megfordul körülötte. Egyik levelében felhívja a figyelmet két fogolyra, akiről senki sem gondos- kodik. Az őr beteg fiának szőlőcukrot kér. Szappanját elajándékozza. Megindító, amikor jelzi, hogy cellaszomszédjának okvetlen kell egy pár bakancsszij, mert egy sincs neki — őneki azonban egy is elég, a másik még tart!

És micsoda bensőséges együttélés régi barátaival! Csordultig tölti lelkét a hála minden látogatásért; nővére, rendtársa egy-egy ottlétéért, a két gondoskodó „őrangyal“ küldte csomagokért. Restelkedik, hogy sok gondot okoz nekik — de legyen ez áldott és megszentelő gond. A legemberibb konkrétsággal tart számot támogatásukra: „Remélem jókor megtudjátok a dátumot (a tárgyalásét), hogy az oldalamon legyetek . . .!“ És ez a támogatás roppant erőforrása: „Jó reménységgel vagyok. Olyan vigasztaló magunk mögött tudni a barátok imáját és hűségét. Ezek másfajta realitások, és velük bírni fogjuk. Isten a hatalom ellen; Isten, akit a hűség, a szeretet és a bizalom szava hív.“ — De a hála a nemes lélekben a visszonzás vágyától ég: „Szeretnék néhány kis lámpást gyújtani nektek, barátaim; olyan messzire jöttetek el velem éjszakámban, és még a magatokét is ki kell állanotok. Közösen cipelünk mindent, úgyebár. Közösen teszünk meg ismét egy darabot, és az éjszaka közepén meg fog jelenni a világosság, ügy lesz. Segítsünk egymásnak . . .“ Karácsonyra „nagy áldást küld“ barátainak, és ezeket a csodálatos sorokat írja: „ó be szeretném, ha eljöhetnék hozzátok egy órára. Nem miattam. Azt hiszem, vidám karácsonyt fogok ünnepelni. De hogy nálatok legyek és egy kis karácsonyt adhassak a lelketek- be“. „Jó emberek!“ — csendül a hála már a levelek szokásos megszólításában, és „köszönöm“, Isten fizesse meg“ a visszatérő refrén. Az utolsó cédula utolsó szava is ez: „Imádkozni és hinni. Köszönöm. Dp.“

Igaz, volt is mit köszönnie. Csodálatos találékonysággal és hősies kockázatvállalással gondoskodtak róla. „Aki nem mer, nem nyer. P. Delp és barátai sokkal többet mertek“. „Minden óvatosság, minden meggondolás ellenére: meg kell találnunk P. Delpet, észre kell vennie, hogy gondolunk vele. Egy ilyen kintről jövő jel éppen a fogság első idejében igen jelentős a foglyoknak“. Ezek a hőslelkü nők végigjárják a Gestapo állomáshelyeit, míg csak meg nem találják őt. Persze mindenütt az az első, hogy pontosan följegyzik adataikat és kérdések tortúrájának vetik alá őket. És mikor végül rátalálnak, mindenre kiterjed a figyelmük. A cellában élősdiek vannak, a metszőfényű villanykörte egész éjjel ég: rovarirtót es altatót kell beküldeni. Nadrágtartó és ké51