Szolgálat 5. (1970)
Tanulmányok - Sántha Máté: P. Delph - Krisztus tanúja
nyék nélkül, gyertyák nélkül, oltárterítők nélkül, oltárkő nélkül — de megbilincselt kézzel. Nem értékesebbek-e vajon ezek a bilincsek Isten szemében, mint az a sok drágaság, amit a templomokban a szent áldozathoz használnak?“ — írják erről barátai. Minden hétfőn hálás szívvel jótevőiért mutatja be a szentmisét. „Csodálatos azért, hogy az ür itt van titkaival, és a megkötözött kéz is hatékonyan áldhat és szentelhet“. A Szentség napközben is ott van a cellában. „Olyan hálás vagyok érte. Megtöri a magányt, bár — szégyenemre legyen mondva — olykor olyan fáradt és összetört vagyok, hogy ezt a Valóságot föl sem veszem többé magamba ..." Persze a mise anyagának bejuttatása nem megy egyszerűen. Kezdetben a katolikus meg az evangélikus börtönlelkész viszi magával látogatásai alkalmával. De ezeket a látogatásokat a Gestapo fölfedezi és őrjöngő dühvei megtiltja. Mi legyen már most? „Kísérelje meg .földalatti’ útján“ — bíztatja a gondoskodó „őrangyal“, a fiatal evangélikus pap. — Ha nem sikerül, akkor elmegyek önnel a börtönigazgatóhoz. Az áldozatot be kell mutatni ezek között a falak között“. „E szavak szárnyat adnak nekem — írja naplójában Marianna. — Una sancta!" — A katolikus börtönlelkész meg egyenesen kijelenti: „Emberi és keresztény kötelesség az erkölcstelen rendelkezések megkerülése." Érdemes lenne részletesen leírni azt a ragyogó kis párbeszédet, amit Marianna ezután a börtönben szolgálatot teljesítő őrmesterrel, egy öreg berlinivel folytat. A jó ember sehogysem érti, hogyan fér össze a mise meg a börtön fogalma, hiszen az az ő ismeretei szerint annyit jelent, hogy a pap selyem öltözetben, sok-sok gyertya fényében, tömjénfelhőbe burkolózva hajtogatja a térdét ... De aztán mindent elvállal. „Micsoda újfajta börtönlakók ezek vén napjaimra! Féléjszaka imádkoznak, nappal tanulnak, és a magunkfajtához mindig van még egy jó szavuk ..." És még valamivel foglalkoznak szívesen ezek a megbilincselt kezek: „Végül is azt akarom tenni, amit olyan gyakran csináltam megbilincselt kezemmel, és amit mindig szívesebben és mindig többször fogok megtenni, ameddig még lélegezhetem: áldani. Megáldani országot és népet, megáldani ezt a szeretett Német Birodalmat a maga nyomorúságában és belső kínjában; megáldani az Egyházat, hogy a források ismét tisztábban és tündöklőbben csordogáljanak benne; megáldani a Rendet, hogy igazán, jellegzetesen, szabadon hű maradjon önmagához a minden igazhoz és minden küldetéshez való önzetlen hűség által; megáldani azokat az embereket, akik hittek nekem és bíztak bennem; megáldani azokat, akiknek rosszat tettem; megáldani mindazokat, akik jók voltak hozzám, gyakran túlságosan jók“. I És még legutolsó levelei egyikében is, immár minden díszükből kifosztott, csak lényeget adó szavakkal: „Imádkozom és bízom és átadom 48
