Szolgálat 5. (1970)
Tanulmányok - Sántha Máté: P. Delph - Krisztus tanúja
nünk élő országának ragyogása — ez a fény a természetéhez tartozik — a mi legnyomósabb igényünk és legjobb védekezésünk“. Ez a fény az igazi keresztényen át mint az imádás és szeretet fénye nyilvánul meg. „Csak ez az ember. Minden más: út. Hosszú és szükséges út. Végig kell mennünk rajta, míg az imádó és szerető szívek mécsese újból föl nem gyullad. Akkor az emberiség egy órára otthon van ismét“. Abban a keresztényben, aki a náci rémuralom idején meg akarja valósítani ezt az eszményt, kell valaminek lennie „az igazi régi lovag keménységéből“, aki mindenekfölött Isten és a sajátmaga becsületét nézi és abból egy jottányit sem enged. „Ahol összeütközés van, ott küzdeni kell, megalkuvás nélkül, árulás nélkül, gyávaság nélkül“. „Saját komolyságunkkal, saját súlyunkkal, saját biztonságunkkal, saját nagyságunkkal fölfigyeltetni az embereket arra a nagy Istenre, akinek képmásai vagyunk“. Egészen Isten „áradó üdvözítő akartának“ szolgálatába állni, „tudatosan vállalni mindent, mint önmagunk bedobását a történelemben kirajzolódni akaró isteni Arcért, hűségesen kitartva mellette“. Az ilyen harc történelemalakító akkor is, ha nem lesz belőle más, mint „pusztulás — lengő zászlóval“; csak a zászló lobogjon végig, akkor ez a „tanúságtévő erő történelemszülő erő is lesz“. Helytállás és pozitív magatartás a végsőkig! A hitnek, az istenközpontú élet elhatározásának persze „személyes szóvá, személyes hűséggé kell sűrűsödnie“. Delpnél nem volt hiány ebben. Nemcsak hogy bátor írásaival és (a München-Bogenhausen-i Szent Vér plébánia szószékéről) szavával állt ki az örök igazságok mellett, hanem tevékenyen kivette részét a keresztény ellenállási mozgalomból is. Mint szociológus állt rendelkezésére a „Kreisaui csoportnak, amelynek vezetője Helmuth Moltke gróf volt, egyik résztvevője pedig Eugen Gerstenmaier evangélikus lelkész, későbbi cellaszomszédja. 1941 után mindjobban foglalkoztatja a gondolkodó fejeket a Harmadik Birodalom feltartóztathatatlanul közeledő bukása és az utána esedékes keresztény újjáépítés problémája. A nácik ezt természetesen mint összeesküvést könyvelték el. „Meghalunk, — írja Moltke, — mert együtt gondolkodtunk!“ 1944 júliusában elfogták a résztvevőket. 28-án, három nappal a rendalapító ünnepe és két héttel aug. 15-ére kitűzött utolsó ünnepélyes fogadalma előtt két SS jön érte és a Gestapo egyik berlini épületébe szállítja. Elérkezett az az idő, amikor helyt kell állnia szaváért: „Egyáltalán nem az a fontos nekünk, hogy mindenáron tovább éljünk néhány nappal, hanem igenis az a fontos, hogy mindenáron úgy éljünk, ahogyan élünk.“ De P. Delp most sincs egyedül. A náci Németország sötétjében itt is, ott is égnek az imádásnak és szeretetnek azok a mécsesei, amelyekben ő bízik. Egyik berlini ismerőse aug. 1-én, Vasas Szent Péter ünnepén, amikor még mit sem tud elfogatásáról, ezeket a mély hitről és szeretet46
