Szolgálat 5. (1970)

Tanulmányok - Franz Zeilinger: Ha pedig Krisztus nem támadt fel . . .

Az Ószövetség tudvalevőleg az újszövetség hermeneutikus kulcsának számít.36 Mindamellett a mindenkori ószövetségi réteg kijelentése a maga időhöz kötött jelentésében megmaradt. Csak az újszövetségből világlik ki, hogy Józsue könyvének „lidvösségvárása“, mely akkor az ígéret földjének birtokbavételére és látszólag a kánaánbelik kiirtására vonatkozott, „előjel“ volt, vagy lépcső az eszkatalógikus isteni üdvtervhez. Ugyanezt mondhatjuk a föltámadást illetően is. Ha fel is tételezzük, hogy a tanitványok közelebb meg nem határozható húsvéti tapasztalatukat eredetileg, mint „küldetést“ fogták fel, tehát mint annak felismerését, hogy bennük és az ő küldetésükben „Jézus ügye tovább halad“, és csak később, bizonyos körülmények között — az ószövetségi iratok bizonyítékainak segítségével — ismerték fel, hogy Jézus „testileg“ is az isteni élet dimenzióiba ment be és ott is marad, még akkor sem lenne ez a felismerés csupán valamilyen kicserélhető értelmezés, hanem továbbvezető kinyilatkoztatás, mely emberi gondolkodást és reflektálást tételez fel. A Szentíráson belül tovább haladó kinyilatkoztatás alapjául szolgáló reflexiók nem zárják ki egymást, hanem egyetlen egységet alkotnak. A kinyilatkoztatás ugyanis sokszor vagy reflexióban, vagy mint reflexió történt. De akkor az időbelileg korábbit a későbbiből kell megmagyarázni és nem megfordítva.

Magától érthetődően a hagyomány lényegéhez tartozik, hogy tartalmát mindenkor az akkori körülményekhez szabottan kell kifejezni. És tényleg, ma bizonyára feltehető a kérdés: hogyan lehet és kell oly kifejezéseket, mint feltámadás, mennybemenetel, fölmagasztalás, megdicsőülés stb., melyek a maitól egészen eltérő világképet tételeznek fel, korszerűen és talán jobban megformulázni és értelmezni. De minden új hangsúlyozás és új értelmezés mellett sem szabad a kijelentett dolog lényegét megnyesni, vagy megváltoztatni. Marxsennek igaza van, mikor azt véli, hogy a föltámadás szavának kijelentése ez: „Jézus ügye halad tovább“. Hasonlóképpen Bultmann is helyes elgondolást nyújtott azzal, hogy a föltámadás magábanfoglalja az emberi exisztenciát meghatározó hittételt, mely a kereszt üdvtörténeti jelentőségére vonatkozik. De az már nem engedhető meg, hogy ezt a két értelmezést kizárólagosnak vegyük. Mindkét esetben a föltámadás tanúságtételének ez csak egyetlen egy aspektusa, melyet ugyan joggal napfényre lehetett hozni, de mégis csak aspektus, mely figyelmen kívül hagyja az ősegyház hitvallását, éspedig annak megváltását, hogy a názáreti Jézus Isten teremtő tette által a halálon és a síron keresztül — nem egészen pontosan meghatározható vagy körülírható módon — az isteni élet dimenziójába ment be. Még ha ez a felismerés bizonyos körülmények között valójában egy időbelileg második aktust jelent is, az ősegyház hitének megalapozásában, — amit ugyan joggal kétségbe lehet vonni, — akkor is ez a második aktus nem kevésbé a Szentlélek műve, mint az első (vö.

35