Szolgálat 5. (1970)

Tanulmányok - Franz Zeilinger: Ha pedig Krisztus nem támadt fel . . .

tásával az „elhúnytak" feltámasztása elvben már elkezdődött, hiszen Krisztus már feltámadt, — ez a kezesség. Ezt a gondolatot Pál aztán a következőkben teológiailag meg is alapozza, amikor is a késői zsidóságtól származó az összes leszármazottat döntően meghatározó mindkét ősemberről, Ádámról és Krisztusról szóló theologumenont használja fel, hogy elméletileg kimutassa: az Egynek feltámasztása szükségképp magával hozza az összes többi megholt feltámasztását. Amint Ádámmal minden ember a halál fia, ugyanúgy most Krisztus által a halál legyőzése minden ember számára lehetővé vált. Meg az a körülmény is feltűnő, hogy Pál a halálnak ezt a valóra váltható legyőzését kifejezetten egy a jövőben bekövetkező nagy eseményként mutatja be. Már tisztán nyelvtanilag erre utal az a körülmény, hogy a 22. versben a theologumenon oly for- mulázását várnánk el, melynek körülbelül a következőképpen kellene hangzania, feltéve hogy a mondatrészek igeidőben egymásnak megfelelnek: „Amint Ádámban mindnyájan meghalnak (jelenidő), ugyanúgy mindnyájan élnek (megint jelenidő) Krisztusban". Ám ez a mondat- tanilag helyes feltevés a második mondatrész jövő ideje által hamisnak bizonyul: „Amint Ádámban mindnyájan meghalnak, ugyanúgy Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni". Szinte az a benyomásunk, hogy Pál egy meglévő formulát a saját okfejtése kedvéért megváltoztatott.

A feltámadást, mint jövőben bekövetkező eseményt hangsúlyozza az Apostol akkor is, amikor így folytatja: mindennél van „tagmata", azaz sorrend, beosztás, sorrakerülés. Elsőnek Krisztus támadt fel; azután sorra kerülnek azok, akik hozzá tartoznak: csak akkor jön el a beteljesülés és vele a halál uralmának végleges megsemmisítése (23. és köv. versek). „A hatalmak és erők", melyek ezt a világot irányítják, még nincsenek teljesen leigázva. Csupán kikezdés történt a halál törvényének áttörésében és ez a kikezdés tovább folytatódik az élő Krisztusnak uralma alatt a húsvét és az ő végső eljövetele közé eső átmeneti időközben. A halál végső legyőzése, teljes eltűnése még késik. Ez a jövőt beteljesítő Istennek a dolga, ami megfordítva annyit jelent, hogy akkor mint egyedül uralkodó élet-hatalom csak Isten marad meg: akkor Isten lesz „minden mindenben" (vö. 23-28. vers).

Egy harmadik szakaszban (29-34. vers) Pál azon van, hogy a kételkedést az eljövendő feltámadásban ad absurdum vezesse: ha kétségbe vonja valaki a feltámadás jövőbeli megtörténését, mire való akkor a meg- keresztelkedés a halottakért *), amelyre nem következik föltámadás? Mi értelme van az Apostol naponkinti fáradalmainak, a sok nélkülözés*) Az Apostol egyes korintusiak babonás szokására céloz, akik megkeresztelkedtek pogány halottaikért, hogy biztosítsák számukra az üdvösséget. Anélkül, hogy helyeselné a szokást, érvül használja fel a föltámadás .tagadóival szemben. (A ford, megj.)

27