Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - András Imre: A vallásgyakorlat mai krízise és megújulásának iránya
Hangoztattuk ugyan mindig, hogy a közösség „is" tartozik tisztelni Istent, de ennek jelentősége értékelésünkben messze alatta volt a személyes vallásosságnak. Köznapi beszédünk tele van a személy vallásosságára mutató kifejezéssel, fordulattal: a személy éli a „lelkiéletet", „beszélget Istennel" az imádságban, tesz valamit lelke üdvéért, megadja Istennek a magáét, engeszteli Istent a bűnnel történt megbántásért, áldozatot hoz Istenért, a szentgyónásban rendezi dolgát Istennel, a szentáldozásban magáhozveszi Krisztust, táplálja lelkét az űr testével, ápolja magában a természetfölötti életet. Még a lelkipásztori szolgálatról is ebben az individualista szemléletben szerettünk beszélni: a pap a testben-lélekben szenvedőnek a vallás vigaszát nyújtja, az igehirdetéssel, a szentségek kiszolgáltatásával Istenhez vezeti a lelkeket. Az igazság — ma már nyugodtan állíthatjuk: egyoldalú — hangsúlyozása olyan vallásgyakorlati struktúrák kialakulásának kedvezett, melyek a hívek nagy részét ma már nem vonzzák. Hasonló nehézségekkel találjuk szembe magunkat a közelmúlt teológiai szakirodalmával kapcsolatban is. A vallási élettel közvetlenül foglalkozó morálisunk és aszketikánk teljesen az individuális vallásosságnak szentelte figyelmét. Bizonyos, egykor magátólértetődő megfogalmazások ma már elég furcsán hangzanak. így pl. azt a megkülönböztetést, hogy embertársainkon segíteni a legtöbb esetben „csak" a szeretet alapján vagyunk kötelesek és nem az igazságosság alapján, mai szemmel nézve úgy látjuk, hogy leértékeltük szociális kötelezettségeinket. A kegyelem teológiájában is történt leegyszerűsítés az individualizmus javára, amikor a kegyelemmel való közreműködés kötelezettségét individualista és legalista hangsúlyozással fejtettük ki. Karl Rahner lelkipásztori tanulmánygyűjtemény-kötetében ' „kispolgárinak" nevezi az individualista vallásosságot, nagyon találóan, mert inkább önközpontú emberi magatartást jelöl, mint összefüggő gondolati szintézist. 2) A szubjektív-individualista vallásosság krízise Az individualista vallási stílust itt elsősorban az átalakulást szenvedő oldaláról mutatjuk be: azokat a (lényegi!) vonásait, melyeket a mai reform leginkább érint. Ezzel mégsem szeretnők azt a látszatot kelteni, hogy ez a vallásossági irányzat csak hátrányosan befolyásolta a vallásos élet alakulását. Hiányosságai azonban napjaink nagy vallási krízisében annyira nyilvánvalókká lettek, hogy az individualista vallásosság kritikáját mellőzni nem lehet. A vallásgyakorlat közösségi szempontjainak elhanyagolására akkor figyeltünk fel, amikor rádöbbentünk, hogy milyen nagy tömegek szakadtak ki a látszólag zavartalanul élő vallásos közösségből. A tömeges elkereszténytelenedés fölrázta a gondolkodó elméket. E folyamatnak egyik ismert esete Michel Godin-nek sokat idézett könyve: „La France, 8
