Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - András Imre: A vallásgyakorlat mai krízise és megújulásának iránya
pays de mission?“. Amikor Suhard párizsi érsek elolvasta a könyvet, egészen megrendült az eléje táruló képtől. A szerző ugyanis bemutatta, hogy Franciaország annyira elkereszténytelenedett, a kereszténység már csak olyan kis rétegnek a vallása, hogy „az egyház első leányát“ tulajdonképpen a missziós területek közé kell számítani. Itt jegyezzük meg; noha az elmúlt korok emberei sem voltak mind vallásosak, régen az elvallástalanodás nem jelentett gyökeres szakítást egyúttal az egyházi közösséggel is. A reformáció után századokon keresztül a vallási hovatartozás földrajzi és jogi tényezőktől függött, a vallás és a külső vallásgyakorlat kérdése szinte teljesen a kultúrától és a szubjektív világtól független területen dőlt el. Kirívó példája ennek a „cuius regio, eius religio“ elv alkalmazása. Személyes vallásosságuk, hűségük és hitük természetesen ekkor is megkülönböztette a híveket, de a vallási közösséggel való teljes szakításhoz nem állt rendelkezésre „társadalmi tér“. Ha megfontoljuk a mai hivő helyzetét, látjuk a jelentős változást: a polgári közösséghez való tartozásnak nem feltétele a vallásos közösséghez való tartozás. A külvilágnak bizonyos fokú ellenséges beállítottsága a vallással szemben nemcsak lehetővé teszi, hogy valaki teljesen hátat fordítson a vallásos közösségnek, hanem ezt bizonyos fokig elő is mozdítja. A vallásgyakorlatot ma már legtöbbször nem várja el a társadalom az embertől, sőt a vallásgyakorlásnak némileg kihívó jellege is van a hivatalosan ateista országokban éppúgy, mint a jólét miatt elközömbösödött vidékeken. A fejlődés a hagyományos népi kereszténységből a szabadon választott heresztenység I felé feltartóztathatatlan. Ez a folyamat aztán nemcsak az eddig hagyo- mányos^EerSSZtények önfudatosodását, hanem egy részük teljes elsza- : kadását is magával hozza. A vallásgyakorlat helyzetének feltűnő változása volt tulajdonképpen a kiváltó oka annak, hogy az egyházjogi és morálteológiai tájékozódás mellett a társadalomtudomány módszereivel is tanulmányozni kezdték a tapasztalt jelenségeket. A társadalomtudomány módszere az egyházi élet megfigyelésében nagyon termékenynek, hasznosnak bizonyult. így gyorsan nyilvánvalóvá lett, hogy míg az egyház jog minden megkereszteltet az egyház alattvalójának, „hivő“-nek tekint, a megkeresztelt, de magát ateistának valló „hivő“ és az egyházi szervezetekben tevékenyen dolgozó „hivő“ közt a vallásos magatartás széles skálája húzódik meg. Máskép viszonyul Istenhez, valláshoz, egyházhoz a vallását egyáltalán nem gyakorló „közömbös“, a nagyobb ünnepeken templomba menő, a húsvéti gyónását elvégző (paschantes) és a vasárnap rendszeresen misére járó (dominicantes). Ezek a vallásgyakorlat szerint mind külön „társadalmi kategóriák“. A vallásgyakorlat megfigyelése más eredményt is hozott: feltárt egy csomó körülményt, mely a vallásos „kötelességek“ teljesítésénél fontos 9
