Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - Török Jenő: A lényegi sorrend. Lelkipásztori meggondolások
szeretet konkrét gyakorlását nem prédikáltuk és nem gyakoroltuk eléggé. Tettekkel kell megmutatnunk, hogy minden erőnkkel dolgozunk az emberibb, jobb világért. És nem kell attól félnünk, hogy „horizontalizmussal“ vétkezünk, elhanyagolva a vertikális irányt, Isten dicsőítését. Hiszen az Evangéliumból tudjuk, hogy Jézus a felebaráti szeretet tetteiben kívánja, hogy megmutatkozzék istenszeretetünk. Közhely, hogy ma különösen a fiatalság körében merőben parancsszóval, kötelezéssel, tekintélyi érvekkel elérni semmit sem lehet, ha nincs mögötte a valóság aranyfedezete: szakkérdésekben az illetékesség és hozzáértés, erkölcsi kérdésekben az élet súlya. Hogy minden farizeizmus, kettősség, sőt még az ilyenek látszatának kiküszöbölése is létkérdés egyházunk életében, arra meggyőző erővel mutat rá G. Baum új könyve: Az egyház hitelessége.” Három mozzanat kívánkozik még ide a tanuságtétel kapcsán: a) Savanyú arccal sose lehetünk az örömhír tanúságtevői. Ismerjük Nietzsche szemrehányását: A keresztények túl savanyúaknak tetszenek ahhoz, hogy megváltottaknak tűnhetnének fel. A derű és bizalom olyan zavaros időkben, aminő a mai, különösen kívánatos mozzanata tanúságtevésünknek. Vonatkoztassuk ezt konkréten a zsinat utáni egyház forrongó helyzetére. „Hinnünk kell, eleven és bizakodó hittel a Szentlélekben. Ö az egyház életének főmozgatója — tegnap, ma és holnap egyaránt.“20 Járjuk derűsen a józan középutat, távol a csökönyös mozdulatlanságtól, hiszen aki a haladást tagadja, az életet tagadja — de távol az önkényes és vakmerő újdon- sághajhászástól is, minden régi érték vitatásától, „nehogy a mosdóvizzel a gyereket is kiöntsük“, amitől a mi nagyonis haladó szellemű Prohászka Ottokárunk óvott már. b) Karddal és ostorra! sem lehetünk Jézus igazi tanúságtevői. Tudjuk, hogy ő csak egyszer ragadott ostort életében, azok ellen, akik Isten házát, önző anyagi érdekből kihasználva, megszentségtelenítették. Ha mi a szelíd, alázatos és szeretetet sugárzó Jézus tanúságtevői akarunk lenni, hithirdetés vagy akár magánbeszélgetések során is, az egyház mai kritikus helyzetével kapcsolatban szeretettel, de határozottan, „alkalmasan és alkalmatlanul" hirdessük a hűséget Krisztushoz, Egyházához; okos katolikus érzékkel mindig rámutatva a helyes útra (P. Congar, P. Voillaume és P. Loew példamutatóan teszik ezt legújabb könyvükben: „Alkalmasan, alkalmatlanul“ )21 De sohase merüljünk ki az ostorozásban. Tehát nem lehetünk igazi tanúi derűs, bizakodó hitünknek azzal, ha prédikációinkban akár a vakmerő újítók merészségét, aposztata papok hűtlenségét, dogmáink kétségbevonását (a távollevők részéről!) ostorozzuk híveink előtt, avagy pedig azon a lassúságon kesergünk, amellyel a zsinat eszméi a gyakorlatba mennek át az egyházon belül. Ez egyben téves pedagógia is, aminő az egyszeri falusi plébánosé, aki a félig üres templomban hűséges hívei előtt a távollevőket ostorozta. F. W. Foerster óta jól tudjuk, hogy a dicsérés 75
