Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - Török Jenő: A lényegi sorrend. Lelkipásztori meggondolások
összefoglalásképp a mélyebb összefüggésekre. Ha a lényeget gyakran ismételjük, remélhetjük, hogy ez meg is rögződik hallgatóinkban. Mindez azonban csak az iskola padjaiban lehetséges. Amikor minden kötelező erő nélkül meghívott, alkalmilag összegyűlt hallgatókkal állunk szemben, akik talán el sem jönnek másodszor, ha nem ragadtuk meg őket, ha nem keltettünk érdeklődést, egész más a helyzet. Itt mindjárt a lényegre kell térni, érdekesen és vonzóan. Itt valóban a „jó hírt" kell hirdetni, Jézus Krisztust, akiben üdvünk van s aki életünk vezére. Előbb az evangéliumi hit fényétől megvilágosítva, Jézus szeretetétől tüzesen Őt megszerettetni — mielőtt a hittételeket fejtegetnék, mielőtt törvényeit hangoztatnék.'2 Ezért kell tehát először, másodszor, harmadszor . . . századszor Jézus Krisztusról szólnunk, az Ő személyét megszerettetnünk, hogy létrejöjjön a kapcsolat Közte és hallgatóink között. Szép példát mutat hitünk korszerű bemutatására J.-CI. Barreau13, aki szinte Jézus Krisztust beszéltetve közvetíti tanításának lényegét, az örömhírt. A mai ember különösen igényli a lényeg, az alapgondolat kidomborítását. Minden egyéb részletkérdés azután jön. Még oly gyakorlati vonatkozású oktatás folyamán is, aminő pl. a házassági előkészítés, szintén igy járjunk el. Az erre illetékes francia központ az előadói irányelvek között kiemeli: „Isten a jegyesek életében sajátos, átalakító módon működik. Krisztus a jegyeseknek szerelmük élményén keresztül akaria kinyilatkoztatni szere- tetét ... Az Egyház a jegyesekkel az örömhírt akarja közölni: szerelmük szép és Krisztus ezt is megváltotta ..." — a házasságra vonatkozó tanítás lényegét ennek az „egyetlen, átfogó és osztatlan valóságnak“ érzékeltetésében látja. A hitüktől időközben eltávolodott házasulok kezébe pedig a Fétes et Saisons szug- gesztiv füzetei u mellett az „ACCEUIL“ 15 című képes sorozatot adják, amely az életből vett képekből és igazságokból kiindulva vezeti az olvasót Jézus Krisztushoz és a keresztény közösséghez, az egyházhoz, amely szeretettel fogadja be a visszatérőket (erre utal a cim is; „befogadás“, ti., az egyházba). Itt jutunk el ahhoz az igazsághoz, hogy az Evangéliumot hatásosan nem egy személy, hanem csak a közösség hirdetheti: az Egyház, éspedig az „egyház kicsinyben“, az ecclesiola, a család, az egyházközség. Suhard bíboros mondotta, hogy a világot keresztény szelleművé sem egyedül a pap, sem egyedül a világi hívek nem fogják tenni, hanem csakis a papok és a köréjük csoportosuló hívek közösségei. Vajon hirdetheti-e hatásosan pl. a szentmiseáldozat titkát és reális valóságát egyedül a pap? Hiába beszélünk a szentmiséről annak, akinek nem lett élményévé Isten népének közössége, a szentmise áldozati oltárának „gyülekezete", amely együtt imádkozik, énekel és mutatja be áldozatát papjával. Az is igaz, de ezt épp csak érintjük: nem csak az örömhír hirdetői, hanem hallgatói, befogadói sem lehetnek magányosak. Általában nincs egyéni „térítés“, a szűkebb környezetre való hatás, annak átalakítása nélkül. Igy pl. az utcalányok apostolai is arra törekszenek, hogy az, akit 73
