Szolgálat 4. (1969)

Tanulmányok - Galambos Irén: A liturgia reformja a zsinat után

fáció, amely valójában a nagy eucharisztikus hálaadó imádság bevezető része. Bennük a pap az egész nép nevében dicsőíti az Atyaistent és hálát ad neki az ünnepelt hittitoknak, vagy szentidónek különbözősége szerint a teremtés és megváltás jótéteményeiért. A prefáció istendicséretébe a sanctus éneklésével kapcsolódik be az egész közönség. Ennek zenei feldolgozása egyszerű, felkiáltás jellegű legyen. (Ezt még a csendes misékben is énekelni kellene). Az eucharisztikus imádság (a kánon) Az eucharisztikus liturgia középpontjában az utolsó vacsora felidézése áll. Az Úr rendelkezése értelmében: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre“, a pap megjeleníti az Újszövetség áldozatát, megismétli Krisztus szavait és gesztusait. De amint Jézus is, mielőtt megtörte volna a kenyeret és megál­dotta a kelyhet, „hálát adott“ és áldást mondott", az utolsó vacsora szavait mi is ilyen nagy hálaadó imádságba foglaljuk. Innen a neve: eucharisztia — hálaadás. Mindamellett lényegében véve ez is cselekmény: amely meg is valósítja azt, amit jelez. Az eucharisztikus imádság, amelyet csak a pap mond az első századokra visszamenő szokás szerint, fokozatosan rögzítődött mai formájában. Rómá­ban aránylag elég gyorsan egyetlen formulában állapodtak meg, amelyet ká­nonnak (szabálynak) neveztek el. Keleten viszont különböző hivatalos szöve­geket őriztek meg az „anafora“ (felajánlás) általános neve alatt. A szentmisének ez a központi nagy hálaadó imádsága a mai előírások szerint négyféle változat szerint végezhető. Az első, a régi római kánon másfélezer év óta alig változott, a három új kánon az ősi anaforák nyomán készült. A római kánonnak, minden tiszteletreméltósága mellett — olyan mint egy ősi patinás épület, — különösen mióta a nép nyelvén hangosan vé­gezzük: egyre inkább kitűntek gyengéi is. Hosszadalmasnak, tőlünk távolál­lónak érezzük, különösen a Rómában tisztelt szentek hosszú felsorolását (most elhagyható). A három uj kánonnak közös vonása, hogy mindegyik rö- videbb az eddiginél. Wem azért, hogy gyorsabban végezzünk a misével, ha­nem, hogy nyugodtan, érthetően, igehirdető és hálaadó jellegének megfele­lően végezzük. Erre céloz az új kánonok megjelölése is: a túlságosan jogászi ízű kánon helyett egyszerűen „prex eucharistica“-nak, vagyis hálaadó imád­ságnak nevezzük. Bármennyire is különböző az új kánonok kifejezési módja és egymáshoz való viszonya (a rövid 2. kánon nem más, mint a 2. századbeli szent Ipoly féle anafora modernizálása, a terjedelmes 4. pedig egészen keleti jellegű), mindegyikben könnyen felismerhetjük az eucharisztikus ima lényeges elemeit. Ezek: 1. hálaadás a te­remtés és megváltás jótéteményeiért. A prefációval kezdődik és a doxologiában feje­ződik be. 2. Az utolsó vacsora elbeszélése és az átváltoztatás (nar- ratio és consecratio): a pap Krisztus szavaival és cselekedeteivel az utolsó vacsorát jelenvalóvá teszi. A konszekráció után a pap felszólítja a híveket, hogy ők is hirdes­sék hitünk szent titkát. 3. Megemlékezés és felajánlás (anamnesis, offertorium). Az átváltozás után az egyház megemlékezik Krisztus szenvedéséről, dicsőséges feltámadásáról és mennybemeneteléről. Az anamn'ézishez kapcsolódik 31

Next

/
Oldalképek
Tartalom