Szolgálat 3. (1969)

A keresztények reménysége - Reménységben szenvedni

jelölünk. „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik“ — így fogalmazza meg a Római levél a gondviselésről szóló keresztény tan lényegét. A gondviselés nem álmodozás és fantázia szülte „olcsó vigasz“. A keresztény nem tartja magát „burokban született“ szerencsefiának. A gondviselés alapjában azt jelenti, hogy Isten szeret bennünket. S ez annyit jelent: nem élhetek sohasem „távol Istentől“, nincs olyan helyzet, amelyből nem találhatnék vissza őhozzá; egész életem, bármi történjék is velem, összes dimenziójával mindig „nyitva áll“ Isten felé; nincs olyan bonyolult nehézség, nincs szenvedés, nincs halál, sőt nincs olyan bűn sem, amelyből Isten szeretete ne tudna „kegyelmi helyzetet“ teremteni. Mindnyájunknak szól a Jelenések Könyvének üzenete: „Nyitott ajtót bíztam rád, amelyet senki be nem zárhat“. Bizonyos, hogy Krisztus kegyelme nem könnyíti meg életünket. Nem is azért lettünk keresztények, hogy a világban „egyszerűbb legyen a dolgunk“. A keresztény ugyanabban a világban él, mint a többi ember; ő is benne- gyökerezik a világban, őt is kötik törvényei, ő is függ a világban fellelhető feltételektől. Éppúgy szenved, éppúgy küzd és ugyanúgy hal meg, mint a többi ember. A szenvedés, a küzdelem és a halál azonban más, új értelmet nyer számára: reményteljes ígéretté lesz. A hit nem az élet „cirkuszi bódéja“, amelyben — mint valami varázsütésre — minden könnyebb lesz. Minden megmarad a maga helyén mozdulatlanul, sőt talán elmozdíthatatlanul. És mégis — ebben a merev valóságban a megértésnek, kitartásnak és egymás elviselésének új lehetőségei nyílnak. De hogyan lehetséges mindez?

Ez minden keresztény ember szorongó kérdése, mindazé, aki reményt ígérő és örömet szülő hitét a szenvedéstől felbarázdált világban becsületesen meg akarja valósítani. Jogunk van arra, hogy feltegyük ezt a kérdést. Ezt a kérdést Mária mondta ki először, aki az üdvözlet angyalát ugyanezekkel a szavakkal ostromolta: „Quomodo fiet istud?“ — „hogyan is történik majd mindez?“ Amennyire át tudjuk látni ezt a problémakört, erre a kérdésre: „hogyan is tudja a keresztény ember a szenvedést reménységgé változtatni?“, a kereszténységnek három, különféle mélységű felelete van:

Az első válasz így szól: együtt-szenvedéssel. Embertestvérünk szenvedésével Isten lelkünk igazi középpontjában érint bennünket, ott, ahol annak lényege található. S Istennek ez az érintése irgalmat vált ki bennünk. Irgalmas az, akinek „van szíve“ mások szerencsétlensége, nyomora és ínsége iránt. Ha a szeretet egy emberben valóban „mély“, akkor a szenvedés azonnal menedéket keres nála. Az emberek bámulatos gyorsasággal észreveszik a szív önzetlenségét és nyíltságát. Az önzetlen szeretetnél segítséget és — mindenekelőtt — emberi melegséget keresnek: az éhesek ételt, a szomjasak italt, a mezítelenek ruhát, az idegenek otthont, a fogságban lévők szabadulást, a betegek támaszt

46