Szolgálat 3. (1969)

A keresztények reménysége - Reménységben szenvedni

és a haldoklók segítséget. A kereszténység általában ezekkel az egyszerű és mégis fenséges kifejezésekkel jelöli az „irgalmasság testi cselekedeteit“. Bennük az egész emberi lét ínsége tárul ki.

Ezt az ínséget magunkra venni, szenvedést jelent; néha elviselhetetlenül súlyos szenvedést. Mások nyomorúsága sokkal jobban felőrli énünket, mint saját szenvedésünk. Létünket sokkal jobban veszélyezteti az idegen, mint saját törékenységünk. Az irgalmasszívű ember néha túlságosan érzi tehetetlenségét. Emberek jönnek hozzánk szenvedéstől felszántott arccal, és mi tehetetlenül állunk velük szemben, anélkül, hogy segíteni tudnánk. Hiszen már kimerítettünk minden lehetőséget a segítésre, mindennel szembeszálltunk, amit a mi világunkban — mint lelki és testi fájdalmat — kiírthatónak és lerombolhatónak véltünk. Ha aztán a szenvedés egyszer valóban a lélek mélyéig hatol, akkor sokszor nem tudunk másként segíteni, mint azzal, hogy egyszerűen együtt szenvedünk a másikkal. Az egyetlen, amit ilyenkor még tenni lehet: szívünket szélesre tárni és engedni, hogy mások szenvedése beléje áradjon, hogy kitartsunk ebben a szenvedésben addig, amíg a szenvedő ember felemelve nem érzi magát, mert egy szerető ember vele együtt hordozza keresztjét; amíg az irgalmasszívű ember Isten kegyelmévé, a remény tanújává nem lett a szenvedők számára. Kíséreljük meg most már, hogy az irgalmasság titkába még mélyebben belehatoljunk.

Az a kereszténység, amely a szegények, az elhagyatottak és reményüket vesztettek iránti feladatok alól kihúzza magát, elveszítette lényegét. Kereszténynek lenni ebben a távlatban azt jelenti: embertestvéreink szenvedése által megragadtatni Istentől. Segítenem kell magányos és szenvedő embertestvéremnek, ezáltal vagyok keresztény.

Tegyük fel azonban ezzel az együttszenvedéssel kapcsolatban még élesebben a szenvedés legyőzésének kérdését: ki is az a „felebarát“, akin a kereszténynek segítenie kell, ha egyáltalán méltó akar lenni a keresztény névre? Amikor Krisztusnak feltették ezt a kérdést, nem adott elvont fogalmi meghatározást, csupán példabeszédet mondott: az irgalmas szamaritánus történetét. Ennek a példabeszédnek a mondanivalóját így foglalhatnék össze: „felebarátom“ az, akinek megsegítésére csak én állok rendelkezésre; „felebarátom“ az, aki nélkülem elveszne a világban; „felebarátom“ az, akinek — ha én nem segítenék — senki sem segítene. A keresztény embernek egész magatartása kerül kifejezésre ebben a példabeszédben: tedd azt, amit helyedben senki sem tud és nem fog megtenni; állj készen; alakíts ki magadban alapvető szivbéli nyíltságot; állj nyitva minden szenvedés számára. Akkor egyszercsak olyan emberre fogsz akadni életedben, akinek senkije sincs rajtad kívül. Vedd magadra sorsát. Állj meg mellette; ne menj tovább; hajolj le. Keresztény az, aki magára veszi

47