Szolgálat 3. (1969)

Jövőbenézés - A halál mint végső állásfoglalás

mélyén mindig is kívánt, amit ismereteinek mélyén eddig is sejtett, ahová öntudatlanul eddig is törekedett, s amit szeretetével lényegében eddig is átkarolt. Mindez tehát a „világ urá“-val való szembesítést jelent. Ezen a metafizikai „helyen“ hozza meg az ember végső döntését. A halálban Krisztus áll az ember elé — világosan, felismerhetően — Krisztus, aki a megváltó szeretet gesztusával hívja az embert önmagához. Az embernek csak döntenie kell. Az ítélet tőle függ. Krisztus egy örökkévalóságon keresztül fog így állni, a hívó és adakozó szeretet gesztusával. Ha az ember Krisztus ellen foglal állást, mindez nem változtat semmit sem Krisztus szeretetén. Ebben az esetben azonban ez a szeretet örökké égetni fogja az embert, mert örökre visszautasította ezt a szeretetet. Ha azonban Krisztus mellett dönt, akkor ugyanez a szeretet az örök fény és a határtalan boldogság végső beteljesülése lesz számára.

Isten nem kicsinyes, ő nagy űr. Senki sem kárhozik el csak azért, mert a véletlen így akarta, mert hirtelen, baleset következtében szólít- tatott el az örökkévalóságba; vagy mert sohasem ismerte meg Istent életében igazán; mert olyan családba született bele, amelyben nem tapasztalhatta meg a szeretetet, és ezért soha meg nem értette, mit is jelent Isten lényegében; mert esetleg szembefordult azzal az Istennel, akiben csak végrehajtót, vagy szörnyű kényúrt látott; vagy azért mert az emberek gyűlölték, megvetették, félreismerték őt s ezáltal bensőleg megsebzett emberré lett, s így mindenkivel szembefordult, Istennel is. De fordítva is: senki sem üdvözül csak azért mert jámbor szülei voltak; mert polgári előítéletei megóvták a rossztól, amelyet olyan szívesen elkövetett volna; mivel megvolt az az előnye, hogy olyan földrészen nőjjön fel, amelyen mégiscsak alkalma volt Krisztusról hallania; mivel véletlenül kellemes természete volt, s így megtapasztalta, mit is jelent az, ha valaki szeret bennünket, s így nem esett nehezére az sem, hogy higgyen az őt szerető Istenben.

Egyetlen ember sem kárhozik el anélkül, hogy ne egész lényével, — teljes világossággal és tökéletes megfontolással —, döntött volna Krisztus ellen. De nem is „istenül meg“ anélkül, hogy Istent — egy meghitt találkozásban — lelkének minden idegszálával át ne ölelte volna. Hogy hol születtünk, mikor haltunk meg, milyen jellemet örököltünk, mindez nem játszik szerepet. Minden embernek megvan a lehetősége arra, hogy teljes világossággal Krisztus mellett vagy ellen foglaljon állást. Ebben a perspektívában, amelyet itt csupán gondolatkísérletként szeretnék felvetni, jobban meg lehet érteni, hogy az ítélet és Istennek egyetemesen üdvözítő akarata egymásnak tökéletesen megfelelő fogalmak. Minden embernek megvan a lehetősége arra, hogy legalább egyszer találkozzék Krisztussal, a Feltámadottal, hogy személyesen megis- merkedhessék vele. Minden embernek megvan ez a lehetősége. A po19