Szolgálat 3. (1969)

Jövőbenézés - Van-e lelkünk?

világ máris kezdi kiszívni erőit. Az ifjúság lendülete lassan alábbhagy, az életerő mind szűkösebbé lesz. Az ember ijesztő élességgel látja, hogy — alkalmi sikerek és a világban folytatott teremtő tevékenysége ellenére — álmainak és sejtéseinek tulajdonképpeni célját nem érte el. Lényegében kudarcot vallott: hivatásában, világalakító tevékenységében, a becsületességben és szeretetben egyaránt. Az ember nem felelt meg feladatának. S ez így megy tovább könyörtelenül. Mindinkább magára marad, s végül teljesen egyedül áll kudarcával szemben. S ami talán a legnehezebben viselhető el: kezd mások terhére válni. Az ember végre teljesen összetörik, s vele együtt mindaz, amit annyi fáradsággal, szeretettel, törekvéssel és önzetlenséggel „felépített“ a világban. A „külső ember“ felmorzsolta önmagát. Ez volna az egész emberi élet?! Semmiképpen!

Ha becsülettel éljük végig életünket, úgy éppen saját korlátoltságunk megtapasztalásán, a „külső összeomlás“ élményén keresztül játszódik le bennünk a jelentős esemény: a „belső ember“ kiérése. A sok kínban és nehézségben, a „külső ember felmorzsolódása“ közben létrejön valami, amit talán legjobban a „személyiség“ kifejezéssel illethetnénk. Egy becsületesen végigélt életben a „külső ember“ energiája nem fecsér- lődik el, hanem bensőséggé alakul át. Egy olyan emberben, aki — minden kudarc és sikertelenség ellenére — ismét és ismét megpróbál újrakezdeni, bizonyos „életmag“ alakul ki; aki pl. látja a veszélyt, s mégis kitart benne; aki minden, még a legegyszerűbb helyzetet is arra használja fel, hogy bensőleg növekedjék . . . így alakul ki bennünk — lassan és minden feltűnés nélkül — az „érett ember“. Valamiféle „elrejtett“ és „szent“ jelleg tűnik elő; olyan lét, amely tudatában van ugyan korlátoltságának, de ennek ellenére a végtelenbe nő bele; a dolgok és események lármájában is tud igazán „hallgatni“; belsőleg összeszedett. Ez a lényegi bensőség legtöbbször csak súlyos megpróbáltatások között leélt élet eredményeként jön létre. Az ilyen életből aztán különös erő árad: a szelídség és önmagát másokra rá nem erőszakoló jóakarat ereje.

A „külső ember“ elszenvedett megpróbáltatásai nyomán (és csakis bennük) alakul ki a valódi bensőség. így növekszik a világban az „áttetszőség“. A világ életének új dimenziója jön létre. Az életnek örömtől és bánattól terhes napjaiból lassan gyűlik össze az a belső „Én“, amely csak azért nevezhető „Én“-nek, mert és amennyiben megfeledkezik önmagáról. A „külsőség“-bői „bensőség“ lett. így lesz az ember a lét középpontjává.

A feleletnek tehát így kellene hangzania: az embernek van lelke, és — ugyanakkor: az embernek magának kell megteremtenie saját lelkét. Az embernek az a feladata, hogy „benső ember“-ré váljon. Az a feladata, hogy a dolgokon túl megsejtsen valamit, ami semmiképpen sem rakható össze pusztán rész-ismeretekből: az alapok alapját, a lét létét,

14