Szolgálat 3. (1969)

Jövőbenézés - Az élet eredete és célja

az emberiség nyomorúságos állapotáról? Nem egy aratott velük kis irodalmi babért. A remény, az alapvető optimizmus, a „boldogság íze“ azonban az ember igazi életeleméhez tartozik. Ha a keresztény ma tanúságot akar tenni Istenről, sőt Isten nagyságáról, akkor talán csak egyetlen feladat vár rá: embertársainak bebizonyítani, hogy van még öröm, van boldogság és remény ezen a világon; hogy élni jó és élni érdemes.

Honnan az élet, honnan egyáltalán a lét? Istentől. Istentől vagyok. De mit jelent ez? Azt, hogy teljes lényemmel Isten utánzata vagyok. Isten gondolataként élek! Teremtettnek lenni annyit jelent: Isten életét hordozzuk magunkban és hogy Isten ezt a létet örök megdicsőülésünkre tervezte. Isten az életet a mennyországra való tekintettel alkotta meg. Éppen ezért az ember lényegében csak beteljesülése, vagyis a mennyország felől tekintve érthető meg igazán. Ami a beteljesülés előtt történik, csupán születés. A világ csak akkor jön majd létre, ha az ember átlépi a mennyország küszöbét. A szó igazi értelmében tehát még nem „élünk“. Életünk tehát nem más, mint a mennyország irányába való fejlődés. Az „élet“ még nincs jelen. Az „igazi lét“ még mindig csak közeledőben van. Az ember még nem érte el igazi lényegét.

A modern szellemtörténet egyik legfigyelemreméltóbb ténye, hogy az ember egyre jobban rádöbben arra, mennyire a világhoz tartozik. Ezt a tényt azonban nem annyira sztatikus nagyságként fogja fel, inkább mint fejlődési egységet. Ez a fejlődési egység egy — tejutakból, naprendszerekből és bolygókból összetevődő — világ létrejövése: a primitiv, majd mind bonyolultabbá váló életformák kifejlődése, állandó előre-tapogatódzás a tudatnak mind magasabb fokai felé. Az ember ennek a fejlődésnek a „produktuma“, „a világ kivirágzása“; mintegy magába sűríti a világ „bensőségesség“-ét. A világmindenség őseredeti léttartalmából kiindulva az élet irányába fejlődik. Az élet emberré lesz, amennyiben szellemmé válik. A szellem annyiban érti meg önmagát, amennyiben megismeri Istent és szeretetben Neki szenteli magát. Az embernek Istennel való egyesülése azután a világmindenséget is „magával rántja“ az örök beteljesülésbe.

A beteljesülés nem más, mint egy olyan világmindenség, amely végérvényesen „áttetsző“ lett Isten felé. így a világ állandó fejlődési egységgé válik. Isten szüntelenül „teremti“ a világot, amennyiben olyan erőt kölcsönöz neki, hogy segítségével — évmilliárdos fejlődés folyamán — Istenhez „emelheti“ önmagát. A „világteremtés“ története ez: A teremtésbe — Istennek ebbe az örök-egy tettébe, amely kezdet és egyszersmind beteljesülés is — Isten mintegy bele-„ékelte“ azt az arasznyi időt is, amely a teremtés önkifej léséhez szükséges, s amelyben a világ — Isten erejével s egy évmilliárdos fejlődés során — emlő