Szolgálat 3. (1969)
Jövőbenézés - Az élet eredete és célja
bérré lesz, az emberen keresztül pedig beletorkollik az abszolút jövőbe, vagyis a mennyországba. A kolosszei levél ezt így fejezi ki: „Benne lett minden a mennyben és a földön . . . Minden általa és érte lett“. (Kol 1,16.) Ezek szerint Krisztus az abszolút kezdet és egyben az abszolút cél is. A világ Krisztus felé fejlődik. Ebből azonban az is következik, hogy Krisztus még mindig alakulóban van. S ezzel rámutattunk a keresztény hittan egyik legmélyebb igazságára: bár Krisztus „egy pillanatra“ eljött hozzánk, de mindjárt el is tűnt a — talán még évmilliókig tartó — jövőnek ki- fürkészhe tétlenségébe. Krisztus az idők végéig állandó „fejlődésben“ van. E szerint keresztény az az ember, akinek élete egy gyökeres „máslét“- be, egy felülmúlhatatlan jövőbe fog torkollni. Ha van világ, ha van ember, akiben vágy ég, akkor van mennyország is, mert az ember csak úgy létezhet, ha állandó, utolérhetetlen „remény“-ként fogja fel önmagát. A keresztény történetszemlélet így örömhírré válik. A világ sorsa már eldőlt. Nincs többé ürességbe nyúló tapogatódzás. Ahol van még élet, ahol ég még a szeretetnek parányi lángja, ott már láthatóvá lett a végleges teremtés, a mennyország. Ilyen világban nincs tehát ok a kétségbeesésre és kishitűségre. A mi Istenünk örömteli, friss, megújult és gondnélküli lelkeket akar látni: töretlenszárú lelkeket! Ezzel megteremtettük azt az alaphangulatot, amellyel a kereszténynek teremtett- mivoltára és jövőjére gondolnia kell. A szomorúságot ki kell irtania leikéből. Semmire sem jó. Elmegy a lényeg mellett. Keresztény életünknek ezt a magatartást kellene tükröznie, ezt kellene hirdetnie: az élet még folytonos alakulásban van bennünk; a világmindenség is részese az üdvösségnek; a világ Krisztusban éri el teljességét; Isten örökkétartó örömet készített számunkra! Itt talán még egy utolsó megfontolás volna helyénvaló. A cél, a végső beteljesülés: az Istenben való részesülés. Isten végtelen teljességét azonban a teremtmény nem fogadhatja magába teljesen, ki nem merítheti. Véges természetünk sohasem eshetik egybe teljesen Isten létével. így minden beteljesülés egy még nagyobb beteljesülés kezdete csupán. A mennyország határtalan dinamikát jelent. A beteljesülés annyira kitágít bennünket, lényünket, hogy a következő pillanatban még jobban töltekezhessünk a végtelennel, örök Isten-keresők vagyunk. Találóan fejezi ki ezt Szent Ágoston: egész földi életünkön keresztül azért keressük Istent, hogy megtaláljuk; öt keressük akkor is, ha már megtaláltuk az örök boldogságban, a mennyországban. Azért rejtőzött el előlünk, hogy keressük és megtaláljuk; de azért mérhetetlen, hogy akkor is keressük, ha már megtaláltuk. Az örökkévalóság nem más, mint állandó beljebbhatolás Istenbe. 11
