Szolgálat 2. (1969)

Tanulmányok - Király István: A szentírás és az elmélkedés

zon, és azért távozik, hogy most pedig mi cselekedjünk a megismert igazság szerint, és hogy óvatosságra tanítson, nehogy a kapott kegyelmek felfuval- kodottá tegyenek minket. Ha mindig tapasztalnánk az isteni vendég jelenlétét, akkor azt nem tekintenénk ingyen ajándéknak, hanem természetesnek. A szemlélődés kegyelmét mindenkinek meg akarja adni Isten, de csak akkor, amikor jónak látja, annyi időre, amennyire neki tetszik. Ha mindig jelen volna, és állandóan tapasztalnánk jelenlétének vigaszát, azt hinnők, hogy itt a földön van maradandó városunk, és nem keresnék az eljövendőt. (vö.: Zsid. 13,14) Ó megengedi, hogy rövid ideig ízleljük látogatásának édességét, de mielőtt kielégültünk volna, távozik. Mintha azt mondaná: Kevéssé ízleltétek, hogy „mily jó az Ur“; ha el akartok telni jóságommal, fussatok utánam, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok, az Atya jobbján. Ott látni fogtok szemtől szembe, nemcsak tükörben; teljes lesz szívetek öröme, és azt senki sem veszi el tőletek, (vö.: 1 Pét 2,2-6; 1 Kor. 13,12; Jn 16,22)

Az imaélet négy fokozata tehát nem jelent egyre növekvő buzgóságot, nem jelenti az Istennel való találkozás egyre fokozódó örömét, vigaszát. Inkább azt jelenti, hogy egyre jobban ráhagyatkozunk az Istenre, az ö hatalmára és szeretetére. Ez az önátadás gyakran inkább belső szárazsággal jár együtt, mint lelkesedéssel. Ez a szárazság is arra tanít, hogy mindent Istentől várjunk, és mondjunk le az önmagunkba vetett bizalomról. Mi olvasunk, elmélkedünk, imádkozunk elsősorban és lényegesen az Istenért de, Isten ingyen kegyelméből, az Ö kezdeményezésére és hívására. Az imaélet értéke nem függ attól a lelki megelégedettségtől, élvezettől, amit időnként találhatunk benne. Az imaélet nem azt jelenti, hogy Istent a mi érdekeink, kívánságaink, vágyaink szolgájává tesszük, hanem azt hogy az imádság minket tesz Isten szeretetének szolgáivá.

Nem a nagyszerű és felemelő gondolatokra, sem az érzelmekre és érzékekre épül az imaélet négy fokozata, hanem a hitre és bizalomra. Nem számít az, hogy mit érzünk, milyen nehézségeket tapasztalunk, mert a hit elsősorban engedelmességet jelent, és feltételezi a mi türelmes és kitartó várakozásunkat, az isteni látogatás utáni vágyakozást. Ő sokszor lemondat minket vágyainkról, hogy csak az általa kiválasztott időben teljesüljön kérésünk. Ha végül, sok várakozás után, értelmünk nem tudja megállapítani, hogy micsoda hasznot merítünk az imából, és semmit se talál, ami lekötné, hitünk akkor is biztosít minket arról, hogy közel van hozzánk és szeret bennünket Valaki, akit érzékeink nem tudnak felfogni ezen a földön.

Bár az érzékek, érzelmek is részt vehetnek a kontemplációban, de igazán csak a hit éjszakájában, és a hit éjszakája által találkozunk Istennel. Sohase tévesszük tehát össze az élő hitet az érzékelhető hittel. A hit éjszakájában vagyunk akkor, amikor nem érezzük az Úr jelenlétét, közelségének édességét, és mégis engedelmeskedünk Neki, hiszünk benne, anélkül, hogy látnánk. (Jn 20,29; 1 Pét. 1,8-9) Minden éjszaka, melyen átmegyünk az imaéletünk folya42