Szolgálat 2. (1969)

Tanulmányok - Király István: A szentírás és az elmélkedés

mán, arra kötelez bennünket, hogy újra kifejezzük bizalmunkat az egyetlen szabaditónkban, az Istenben. Kifejezzük bizalmunkat annak ellenére, hogy a földies emberi értelme és érzelme számára nincs semmi biztató, megnyugtató támaszpont. Ez a hit, ez a bizalom egyúttal a mi szeretetünk jele. így lesz a hit, remény és a szeretet az imaélet mindegyik fokának jellemző vonása.

7) Végül ne feledjük, hogy az imaéletnek van két fontos megnyilatkozása: a magán imádság és a liturgikus imádság. Ez a kettő egymást kiegészíti és egyik sem hanyagolható el. Az elmúlt ötven év alatt, ahogy erősödött a liturgikus mozgalom, komoly ellenvetések hangzottak el a liturgikus imádság ellen azok részéről, akik az egyéni, személyes imádságot védelmezték és féltették. Félelmük forrása az volt, hogy egyesek azt hirdették, a mélyebb imaélet biztosítására elég, ha tevékenyen bekapcsolódnak a liturgiába, és nincs szükség más imára a közös istentiszteleten, liturgikus imákon kívül. Jézus ugyanis — érvelnek ezek — az Egyház liturgiáján keresztül folytatja megváltó, megszentelő működését. A szentmise, a szentségek által közeledik felénk, tanít, árasztja kegyelmét, és felemel magához minket. Ezért a liturgikus imádság minden más imádság felett van, és nem hasonlítható össze a mi személyes imádságunkkal. Már az Isten Igéjének olvasása, hallgatása a szent liturgia alkalmával előbbre való, mint a magán olvasás, mivel az Egyházra bízta Jézus az Igét, az Egyházban kell azt hirdetni, magyarázni és meghallgatni.

XII. Pius erre azt felelte a Mediator Dei enciklikában, hogy a lelki élet alapja az Istennel való személyes kapcsolatban fogant imádság. Enélkül elképzelhetetlen a liturgiában való méltó részvétel, személyes odaadás; következésképp, az egyén számára gyümölcstelen a liturgia egész objektiv világa. A II. Vatikáni Zsinat pedig világosan megfogalmazta az Egyház tanítását: nincs ellentét a liturgikus és a magánima között, sőt a kettő egymást kölcsönösen kiegészíti, és együtt vezetnek bennünket az imaélet négy lépcsőfokán. (Sacrosanctum Concilium n. 11-12)

Nincs az a magánima, amelyben a lélek egyedül és elszigetelten állhatna Isten előtt. Sohasem vagyunk egyedül a Szentírás olvasása, elmélkedése alkalmával se, még ha be is zárkózunk szobánkba, mert nem vághatjuk el magunkat azoktól, akik előttünk olvasták az írást, elmélkedtek felette, vagy akik ugyanabban az időben elmélkednek, mint mi. Amikor a Szentírást olvassuk és felette elmélkedünk, kapcsolatba kerülünk az Egyházzal, az élő hagyománynyal, és nem tehetünk mindenkitől független felfedezést. Továbbá minden kérésünk és imánk értékének és Isten előtti elfogadhatóságának forrása az, hogy Jézus által, Vele és Benne mutatjuk be az Atyának. Az Atya előtt csak egy kedves és elfogadható imádkozó lehetséges: Jézus Krisztus, a titokzatos Krisztus, a fő és a tagok egyesült imája.

A magánima világát tehát a liturgiában való részvétel teszi Isten előtt kedvessé. Másrészt a magánima által létrehozott spontán odaadás, és buzgó43