Dobos Károly Dániel - Fodor György (szerk.): "Vízió és valóság". A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 2010. október 28-29-én "A dialógus sodrában…" címmel tartott zsidó-keresztény konferencia előadásai - Studia Theologica Budapestinensia 35. (2011)
1. Párhuzamos monológok vagy dialógus? A zsidó-keresztény párbeszéd lehetőségi feltételei - Tatár György: Timeo Danaos - Megjegyzések a vallásközi párbeszéd fogalmához
megismerése, az egymástól való kölcsönös tanulás valójában öntanulmányozás. Amit a másikból esetleg, mint igazságot ismerek fel, az nem lehet egyéb, mint saját igazságom, amelyet eddig is birtokoltam, csak „elfelejtettem”, s a másik most emlékeztetett rá. Mindebben persze semmi kivetnivaló nincsen, csak újdonságának varázsát felesleges eltúlozni. A dán gondolkodó élesen megkülönbözteti ettől a szókratészinek hívott előfeltevéstől a kinyilatkoztatás fogalmát, ahol is a tanítvány tanulása annak felismerésével kezdődik, hogy ő a nem-igazság, vagyis hogy éppenséggel tökéletesen kívül van az igazságon, amelynek a tanítványává kell szegődnie. Az igazságot nem elfelejtette, hanem - bizonyos értelemben - a létezéséről sem tudott, egészen addig a pillanatig, míg maga az igazság nem szólította meg. A zsidóság és a kereszténység közt folytatott párbeszéd, mégpedig egyes egyedül ez a párbeszéd minden egyéb lehetséges „vallásközi párbeszéd” közül, e tekintetben sajátos természettel bír. Szókratészi természetű annyiban, hogy jogosan előfeltételezi az igazság eleve birtoklását. Szókratész feltevése is az volt, hogy egy igazság van, tehát amire mindenkinek vissza kellene tudnia emlékezni, az közös. Ez a viszony azonban a föld minden hitvilága közül egyedül a zsidóság és a kereszténység között áll fenn, mégpedig az írás közös birtoka által. Ennyiben a „bába” feladata csakugyan az e közös igazságra való ráéb- resztés, ennek a visszaemlékezésnek az életre keltése. Az erre történt visszaemlékezés nyomán azonban még csak a feladat szókratészi „fokozata” teljesült. Innentől annak közös felismerése veszi át a szót, hogy mindketten kívül vannak az igazságon, ami most az írásként lép szembe velük. Nem egymás tanítványai, hanem az íráséi. Kettejük vallásközi párbeszéde nem nélkülözheti a Zóhár útmutatását. Ahhoz ugyanis, hogy egy és közös világban keressük egyáltalán a helyünket, saját életjelenünk - és nem csupán a múlt - vonatkozásában is tisztáznunk szükséges, van-e királya Izrael fiainak. Ha ugyanis kettejük közül bármelyik nemlegesen dönt e kérdésben, akár azért, mert csak a távoli múltra nézve igenelné, a jelenben azonban már érvénytelennek tartja, lévén az univerzum immár alkotmányos köztársaság, akár azért, mert úgy véli, más nép lépett az egykorinak a helyébe, s a király most azon uralkodik, e döntéssel kilép az írás által tanított világból, és átlép abba a másikba, ahol „még nem uralkodott király Izrael fiain”. Ez pedig a visszavont világoknak az a tere, ahol 31
