Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Gáspár Csaba László: Gondolkodás - Hála
98 Gáspár Csaba László A diszkurzivitás nem a létezők okán áll fenn, hanem a megismerő alany végessége folytán. Elvileg lehetséges volna a létezőket egyetlen megismerő aktussal maradéktalanul felfogni. Bár ez nyilvánvalóan csak a tárgyi, vagyis nem a szabad szellemi létezőkre vonatkozik. Az az instancia, amely az egyedi perspektivitást meghaladni és a létezők különböző látványait egyesíteni képes, az ész. Az ész ezen pozícióját alátámasztja a lét értelmessége: lex mentis est lex entis.32 Csakhogy az újkorban az észt eléri a történelmiség, s ezzel oda az egyetemes, kanonizált látvány eszméje. A megismerés különböző megismerő utakra bomlik, amelyek keresztezhetik ugyan egymást, s bizonyos helyeken és darabig együtt haladhatnak, de mindez csak esetlegesség, ami átmeneti és ideiglenes. Az ész többé már nem a történelem fölött elhelyezkedő abszolút nézőpont, amely előtt elvonulnak a létezők és maga a történelem is, hanem alámerül a történelembe, ahol immár maga is mindig perspektivikusan lát. A metafizika sem képes az embert kiemelni a végesség történelmiséggel jellemzett állapotából. Ha ez igaz, akkor a kinyilatkoztatás sem lehet történelemfölötti instancia, mert az emberi értelem az abszolútumot is a maga történelmi perspekdvitásában észleli és gondolja el. V. Georg Wilhelm Friedrich Hegel komolyan vette a szellem történelmiségét, de nem kapitulált előtte, hanem megpróbálta kinyerni belőle a „végsőt”. Nem menekült történelemfeletti hatalmakhoz, hiszen a történelmiség radikalitása eltörölt minden effélét, de a gondolkodó ember nevében ragaszkodott az «igazságához, aminek elgondolása és gondolati ébrentartása a filozófus kötelessége. Pátosz és megrendültség nélkül folytatta a tisztes filozófus céh ősi hagyományát, teljesítette mestersége feladatát: mindvégig gondolkodva végiggondolt mindent. A történelmiség nem szünteti meg az igazságot, még kevésbé az igazság hagyományos európai letéteményesét, az «Isten» enigma által jelölt abszolút Végsőt, csak éppen másként láttatja. A dolgok átrendeződnek, «Isten» máshová kerül. Pontosabban: a gondolkodás irányt vált, s hirtelen, az első pillanatban (ez igen hosszú is lehet) szem elől téveszti. A nem-filozófus kétségbeesik vagy ostoba módra felszabadultnak érzi magát — hogy azután valóban kétségbe essék és végül kijózanodjék. A hívő elsőre tudomásul se akarja venni, s balgán bezárkózik, majd kétségbeesik — hogy azután megtanuljon valóban reménykedni és józanul hinni. A gondolkodó nem esik kétségbe (csak egy kicsit), és nem érzi magát szabadabbnak (egy ki32 E feltevés mellett értelmi érvek szólnak: ha nem így lenne, akkor a lét irracionális volna, ami az emberi értelem létét is érthetetlenné tenné. Ha egyszer, bármilyen szűk kereteik között is, létezik megismerés és ismerőképesség, akkor a létnek, ami a megismerés „tárgya”, értelmesnek kell lenni.
