Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Gáspár Csaba László: Gondolkodás - Hála
Gáspár Csaba László 97 IV. A hit gondolkodásának tehát számot kell vetnie azzal a felismeréssel, hogy az értelem és a tudat aktívabb, mint a korábbi ontoteológia keretei között vélték. Az pedig értelmetlen kérdés, hogy melyik paradigma istenkoncepciója „igazabb” — a korábbi ontoteológiáé vagy az újkori tudatfilozófiáé —, mert mindegyik paradigma a maga istenfogalmával operál, amelyeket nem lehet összevetni egy másik paradigma istenfogalmával, ugynis nincs paradigmamentes istenfogalom. A természetes teológia istenfogalmát a természetes teológia előföltevésrendszere, az újkori istentudatot pedig a szellem újkori szubjektum-filozófiai horizontja konstituálja. A teológia szavára is ügyelő vallásfilozófia feladata tehát nem az, hogy visszalopakodjék az áldott-boldog skolasztikus korba, s vidám magától értődőséggel beszéljen tovább Istenről, mintha nem lett volna felvilágosodás, újkori racionalizmus, és nem lenne ma is végzetesen meghasadva empíria és szellem. Ezeket a premodern tudat minősítheti éppen eltévelyedéseknek, ám ez kevés. Az önmagában is kérdéses, vajon mit kell érteni szellemi „eltévelyedés”-en egy olyan szellem esetében, amelynek létmódja a történetiség: állandó mozgás, szakadadan keresés, szüntelen kérdezés, fáradhatatlanul megújuló próbálkozás — és mindeközben a kritikus reflexió és önreflexió. Ha egyszer nem áll rendelkezésünkre semmi egyéb, mint a „tévelygő” szellem, és e szellem „tévelygéseinek” impozáns történelme mindazon tanulságokkal, amelyeket ismét csak ugyanezen szellem igyekszik kinyerni belőle, amelynek tévelygéseként állt elő a tanulságok sora — nos, akkor mit jelent az „el- ”? Honnan, mihez képest „el-”? És hol áll a szellem, amely önmaga egy másik állapotáról kimondja az ítéletet: „El! Tévelyedés!” — A vallás hosszabb távon nem nélkülözheti a gondolkodást, s nem vonhatja ki magát a gondolkodás szellemtörténeti sorsának folyamatából, a szellemtörténelem felkavaró és drámai viharai elől nem húzódhat be az állítólagos végső és örök igazságok menedékébe. Ezt az a vallás teheti a legkevésbé, amelyik éppen a történelem folyamatából nyeri legfőbb istentapasztalatát. Mindenkor számot kell tehát vetnie „az idők jelei”-vel, mégpedig, s ez az igazi feladat, a mindenkori jelen hitelesnek észlelt gondolati formáinak fel- használásával. — Lehet, hogy a Történelemnek van Ura — úgy legyen! —, de saját „tévelygéseinknek” mi vagyunk az urai, s legyünk is! Az újkori nyugati filozófia egyik döntő felismerése, hogy a létezők, dolgok mindig látványként mutatkoznak az ember számára. Ez a perspektivitás az ember végességéből fakad: létét nem birtokolja egyetlen pontban, hanem az szétterül, időivé válik, ezért a létezőket sem ragadhatja meg egyetlen aktussal maradéktalanul, hanem csak az észlelés és a megismerés folyamatában.31 31 Hogy ezt a perspektivitást az ember „perspek ti vitásnak” tudja, az annak jele, hogy ontológiailag meghaladja, noha ontikusan a foglya, de olyan fogoly, aki tudván tudja, hogy fogoly, így e tudása révén: szabad.
