Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Gáspár Csaba László: Gondolkodás - Hála
84 Gáspár Csaba László Istennel kapcsolatos aktivitásáról, legfőképpen negatív megnyilvánulásáról, a bűn formájában. A bűn azonban nem az értelem és annak egyik formája, a tudat, hanem az akarat tartományában fészkel, ott fejti ki negatív hatását. Az értelem a középkori modellben, legalábbis kezdetben, még az a szilárd tartomány volt, ahonnan a tévelygő vagy a bűn hatalma alatt ingadozó akarat segítségre számíthatott. Miután kimutatta Isten létét, Canterbury Anzelm hálát ad Istennek: „mert [...] most [...] ha nem akarnám is hinni, hogy létezel, akkor is lehetetlen volna be nem látnom, hogy létezel.”9 A hit az akarat kérdése, és ezért mindig veszélyeztetett. Bekövetkezhetne az is, hogy „nem akarnám hinni”. Az ésszerű érvelés eredményeként előálló tudás viszont szükségszerű.10 Ám ha az értelemről kiderül, hogy nem az általa nyert ismeretekből épül fel a tudat (vagyis a tudat nem az objektumok által meghatározott tárgyi tudat), hanem az értelem apriori struktúrája formálja a tudatot, amely azután magához igazítja a tárgyakat, akkor szerfölött problematikus, ha ugyan nem teljesen lehetetlen az isteneszme objektivitásáról beszélni. Az értelem aktivitásának újkori felismerése (vagy opciója, előföltevése, — a nyomában kialakuló szituáció mibenléte szempontjából ez egyre megy) tehát azért oly drámai, mert ami az emancipálódás szempontjából nyereség, ti. az értelem öntevékenységének lehetséges elméleti (tudatfilozófia, alanyi művészet) valamint gyakorlati (ipari-technikai forradalom) kiaknázása, az a vallási reflexió számára egy korábban szilárdnak vélt támasz elvesztése. A legsúlyosabb veszedelmet az értelem újkori felfogása jelentette. Az ontoteológia előföltevéseinek védelmét élvező, s ennek szellemi áldásaiban, a természetes istenismeretekben dúskáló értelem tárgyi tudatának megrendülése nélkül a különböző, pszichológiai, szociológiai redukcionizmusok csupán ártalmatlan értelmezési kísérletek lennének. Ámde mint tudjuk, a legkevésbé sem azok, hanem nagyon is komolyan veendő kihívások. A tudat önkonstituáló erejének kipróbálása, s az eközben nyert eman- cipatív tapasztalat ugyanis éppen nem az istengondolat objektivitásának állítását erősítette, hanem előbb azt a feltevést, hogy az istengondolat csupán a tudat formális apriorija (Kant), majd — egyáltalán nem meglepő folyományként — azt a gyanút, hogy a tudat öncsalása (Nietzsche, Marx), kényszeres képzete (Freud), míg végül a posztmodernitás önfeledt-szertelen (nyelv)játéka lett belőle, immár az „objektív valóság”-ra való bármiféle objektív vonatkozás nélkül. Az objektivitás nem a lét alaptulajdonsága, hanem a tudat egyik beállítódása.11 9 ANZELM, Canterbury Szent, Monologion. Proslogion, (ford. Dér Katalin, Horváth Judit) [»Religio Könyvek«], MTA Filozófiai Intézete, Bp. 1991, 148. 10 Vő. SCHAEFFLER, R., A vallásfilozófia kézikönyve, (ford. Czakó István, Hankovszky Tamás, Görföl Tibor) [»Osiris Tankönyvek«], Osiris Kiadó, Bp. 2003, 48. 11 Ha a tudatot a lét aktualitásának tekintjük, akkor ez az állítás nem szakítja el egymástól a létet és a tudatot, s minden további nélkül illeszkedik a klasszikus metafizika rendszerébe. Csakhogy a posztmodern gondolkodásra jellemző a reflektálatlan pszichologizmus, s a tudatot nem
