Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Thorday Attila: A dicsőítés szolgálatában virrasztani
Thorday Attila 377 Eckhart mester is hasonlókat tapasztalva így írt valahol: „el kell veszteni Istent Istenért”. Túlhaladni a helytelen fogalmakat - amelyekben a kinyilatkoztatáshoz túlságosan sok idegen elem keveredett, amelyek többnyire kivetítések és eltorzulások —, hogy fölfedezhessük a mind igazabb istenismeret boldogságát. A Miatyánk első kérése itt meglepő értelmet nyer: Istent arra kérjük, hogy szentelje meg nevét, tárja föl benső valóságát mibennünk, hogy megismertessen igazi kilétével. Őmiatta minden helytelen ismerettől megszabadulunk, hogy semmi ne akadályozzon dicsőítésében. Hitünk szerint Isten kiléte világosan kinyilvánult Jézus személyében, szavaiban és tetteiben, de kiváltképp föltárult abban az órában, amikor Atyja szeretetével teljes egyetértésben odaadja életét (vö. Jn 12,28). íme, ettől kezdve minden megpróbáltatás közepette is lehetővé válik a dicsőítés, hiszen nem azt várja, hogy minden rossz eltűnjön földi életünkből, hanem hogy a húsvét misztériumában elhalt és új életre támadt kicsiny mag bontakozzék bennünk. Jézus istendicsőítése Földi életének utolsó napjaiban Jézust kétszer is magával ragadta a dicsőítés lelke: főpapi imája közben (vö. Jn 17) és az eukarisztia alapítása során (vö. Lk 22,14-20). E szavakkal zárult be küldetésének első szakasza. Szavai hálát tükröznek, amiért Isten mindent átadott neki. Máté (11,25) és Lukács (10,21) ezt imádság formájában így fogalmazzák meg: Áldalak téged, Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ebeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked. Lukács még Jézus benső lelkiállapotát is megjegyzi, mondván: „Abban az órában felujjongott a Szentiélekben”. Jézus megkeresztelkedésekor, amikor az Atya hallatta hangját, és a Lélek szállt rá, érzékelhetővé vált a háromságos, szent Közösség: a Fiú arra az útra lépett, ami tökéletesen megfelelt az Atya szeretetteljes örök tervének. Most Jézus azért dicsőíti Atyját, ami bizonyos szempontból bukásnak látszik: az értelmesek és a szakértők, az okosak és a bölcsek félreértették és visszautasították üzenetét. Isten uralmának örömhírét csak azok tudják befogadni, akik magukat nem tartják sokra, s akiket mások is oktalannak bélyegezve lenéznek. Pontosan ez a fölismerés döbbenti rá Jézust, hogy Atyjával való kapcsolata mindezek ellenére nem csorbult, hanem megmaradt olyannak, mint öröktől fogva. Küldetését fölvállalva, emberi mivoltában is úgy érzi magát az Atya szemében, mint mindig, és az
