Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Thorday Attila: A dicsőítés szolgálatában virrasztani
376 Thorday Attila Másrészt a szubjektivitásra helyezett hangsúly nemde annak veszélyével jár, hogy mindegyikünk elszigetelődik a másiktól, még akkor is, amikor a szolidaritás keresését hangoztatjuk? Pontosan ez az a pont, ahol a dicsőítés ma valós kihívással állít szembe: kész vagyok-e — végül is elég alázatos vagyok-e — elfogadni, hogy életem igazsága nem abban az értékben áll, amit én adok neki? Igazi értékem abból fakad, hogy Istent tükrözöm. Igen, a dicsőítés fakadjon egés^ szívemből (Zsolt 138,1). Sokkal őszintébb vagyok, ha Terem tőm rám vonatkozó igazságára figyelek, mintha szubjektivitásom reakcióit követem, amely szükségszerűen változó és lehatárolt. A szív még az érzéseknél és érzelmi reakcióknál is mélyebbre hatol. Belőle törnek föl élet forrásai (Zsolt 4,23). Benne születnek meg az egész lényünkre vonatkozó mély döntések. Hogy Istent teljes szívemből dicsőítsem, tudnom kell e mélységnek erre a szintjére helyezkednem. Lisieux-i Szent Teréz, amikor élete végén lelkileg nagyon nehéz korszakot élt át, hitéből semmit nem érezve, mint egy fal előtt így szólt: „Énekelek, amit hinni akarok”. Életének összefüggésében világos, hogy nem a hangokat erőltette; egyszerűen kifejezte hűségét aziránt, Aki igazabb, mint ő maga. Végül nevezzük meg a harmadik, a dicsőítés lelkére legsúlyosabban nehezedő akadályt! Hasonlóan ahhoz, ahogy mi nem merjük elfoglalni az Isten által nekünk fenntartott helyet (elismerve ránk vonatkozó igazságát), nagvon nehezen találjuk meg Isten helyét a mi személyes életünkben és a világ életében. Szokás beszélni Isten eltűnéséről, megfogyatkozásáról, sőt „Isten haláláról”. Már a zsoltáros is hallotta a kérdést „Hol a te Istened?” (42,4); mennyivel inkább fölmerül ez manapság?! Hogyan van jelen Isten a mi létünkben, történelmünkben, a teremtett világban? Mi az, ami Istennek köszönhető, közbelépésének tulajdonítható? Vagy mi az, ami egyszerűen a körülmények egybeesésének következményeként a véletlen gyümölcsének bizonyul? Hol keressük Istent? Minden dolog fölé kell helyeznünk, vagy az emberi lelkiismeret mélyét kutatva fedezhetjük fel? És főleg, ha minden, ami létezik, és ami megtörtént, annak kezdeténél ott van Isten, honnan van az a sok szenvedés, amely oly elviselhetetlenül felgyülemlett? Hiányzott akkor? Vagy nem több, mint személytelen erő, amely szívtelen az emberiség láttán? Ezek a kérdések szorongatják a dicsőítés lelkét. E kérdések olyan aggodalomba vezetnek, aminek hatására semmilyen hang nem hagyja el torkunkat, semmilyen ének, semmilyen örömteli ujjongás. Ezek közömbösségbe Asznék, az egész világmindenség számunkra kifakul, magasság és mélység nélkülivé válik a szemünkben, íme, itt állunk a legjelentősebb kihívás előtt: nem szabad visszavonulni a dicsőítés nehézségeit tapasztalva, nem szabad lemondani arról, hogy túllépjünk az ebből fakadó akadályokon; mindenekelőtt Assza kell utasítani, hogy ezen óriási kérdésözön felszínén maradjunk. Dicsőítésünket azért is folytatjuk, hogy képesek legyünk továbblépni Isten mélyebb megismerésének útján, a korábbiaknál sokkal személyesebb és bensőbb módon, a Jézus által föl tártakkal mindinkább következetesen.
