Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Ancsin István: Bízzunk benne, hogy a reményben nem fogunk csalatkozni
16 III. APOKATASZTASZISZ MINDENKIRE RÁKÉNYSZERÍTETT ÜDVÖSSÉG? Ancsin István 1. A helyettesítés mint az apokatasztaszisz alapja Egyáltalán nem meglepő, hogy Balthasar teodrámai koncepciójában, melyben a szabadságnak döntő szerep jut, az apokatasztaszisz kérdése szintén kö^pontihe- iyet kap. Az általános kiengesztelődés problematikája végső soron nem más, mint a teremtő és a teremtmény szabadságának problematikája külön-külön, illetve egymás viszonyában szemlélve. Az apokatasztaszisz-kérdésnek a teológiai antropológia számára is fontos jelentősége van, mert általa az előzőekben tárgyalt reményt, mint az embert hordozó alapelvet még egyszer újra lehet minősíteni. Most megpróbálunk a korábban feltett kérdésre, vagyis hogy „a reményben vajon nem fogunk-e csalatkozni“, egy másik nézőpontból választ adni. Balthasar az általános emberi tapasztalatból kiindulva kritikusan teszi fel a kérdést: „Ha visszatekintünk a világon belüli drámaiság határhelyzeteire, akkor valóban arrra következtethetünk, hogy az embereket, akik a jelen világ áttekinthetetlen nyomorában élnek, egyszer majd végérvényesen két kategóriára — örökké kiválasztottakra és örökké elvetettekre — lehet felosztani?“-58 Szerzőnk megállapítja, hogy egyáltalán nem olyan magától értetődő és egyszerű „a végérvényes létértelem tervezete és a halál bizonyosságának ellentmondása között“ megtalálni az abszulút jóhoz vezető utat, és ugyanebből az okból kifolyólag nem fogadható el, hogy „bárki démoniként bélyegezze meg az élet értelmének kereséséről való lemondást [...], és az [...] egyedül elérhető végeshez való odafordulást“38 39. Az itt elmondottak természetesen egyáltalán nem azt akarják jelenteni, hogy Balthasar az ember által keresett célt relativizálni akarná, azt azonban mindenképpen, hogy az egyháznak „tekintettel a korszakos tudatváltoztatásokra“40 kritikusan kérdőre kellene vonnia az elavult ítélet-eszkatológiát és újból át kellene gondolnia azt. Arra a kérdésre, hogy az eddigi és jövőbeli emberiség mérhetetlen bűnét mikképpen lehetne kiegyenlíteni, az örök kárhozat válasza Balthasar szemében mindenképp relativizálná Krisztus érdemeit, de legalábbis csökkentené azokat. Erről azonban szó sem lehet. A kereszt Krisztus helyettesítő bűnhődésével nemcsak egy esemény Jézus megváltó művében, hanem maga ag esemény. Reinhold Schwager véleménye szerint azonban Balthasar olyannyira kihangsúlyozza, hogy „Krisztus a kereszten a világ összes bűnét hordozta, és hogy nagyszombaton leszállt a pokol legmélyebb bugyrába, hogy így még inkább az a benyomásunk támadhat, hogy teológiája közvetlenül az 38 TD IV, 172. 39 TD IV, 172. 40 TD 71Ú 172.
