Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Lázár Kovács Ákos: Az egyházias értelmiség nyilvánosság-teológiája
132 Lázár Kovács Ákos esetben semmi jelentőséget nem tulajdonít. Ez nem is az ember dolga. Az emlékezet tartalma a jövő végének (eszkatológikus) távlatában válik jelentéssé. „Modernitáselméleti szempontból az úgynevezett premodern a hagyomány megszabta élet- és társadalmi formák megalapozásának, illetve megalapításának időszaka, a modernitás ellenben az ilyen élet- és társadalmi formák kritikai lehatárolásának időszaka. Vajon a kritika ma már — a modernitás határán — addig megy, hogy megköt minden hagyomány megszabta megalapozási formát? Végül meg kell említenünk, hogy ma vannak olyan filozófiai és szociológiai elméletek, amelyek szerint az emlékezés által meghatározott ész minden esetben ellentétes a felvilágosodással és összeegyeztethetetlen a modernitással. Az a társadalom tehát, amelyben sikeresen megvalósult a modernitás projektje, és ebben az értelemben be is fejeződött, szükségszerűen és visszafordíthatatlanul szigorúan poszttra- dicionalista társadalom is egyben? A politikai felvilágosodás és a modern politika talán kizárólag szigorúan diskurzusokból leszűrt emlékekből épül fel? Nincsenek már olyan diskurzusirányító kulturális hagyományok, amelyek megvédhetik ezeket a diskurzusokat tulajdon formalizmusaiktól és tartalmi elsorvadásuktól? A kényszermentes diskurzusra szorító intézménymentes kényszer vajon mindig helyébe léphet a kulturális emlékezet kötelező érvényének?”2'5 Esetünkben ez azt is jelenti, hogy (módszertani ráhagyatkozásunk után) ha erre a rendelkezésre álló keretek lehetőséget adnának, teoretikus megállapításaink megtételekor azokra a sajátos emlék-mezőkre is támaszkodhatnánk, amelyeket az adott szubjektummal lefolytatott beszélgetésekben a szubjektív tapasztalat hozott elénk, még akkor is, ha az önkényesség lehetősége állhatna fenn a választásokban, illetve, hogy szempontunk mindezek ellenére alapvetően (általános) teológiai és nem biográfiai (szubjektív). Itt talán, ha a nekünk mindenkor és mindig konkrét szubjektum egzisztenciájára vonatkozó „premodernnek” tűnő emlékeink illetékességének jogos igényét már tisztáztuk, érdemes közelebbről is szemügyre vennünk — végül kommunikációelméleti szempontokra kitérve — a prédikációt24 mint az egyházi nyilvánosság par excellence „non-reciprocitásának” „reciprocitását”.25 Hiszen a szubjektum (vallásos értelmiségi egzisztencia) prédikációja kiemelten az az eset, amelynek során a kognitív tudás birtokosa nem-reciprok diskurzust folytatva az aktuális nyilvánossággal — a legmagátólértetődőbb logika mentén beszél, nyilatkozik meg. 23 METZ, I ''állás és politika a modernitás határán. Kísérlet viszonyuk újszerű meghatározására, in METZ, Mire törekszik a politikai teológiai [megjelenés előtt]. 24 Tekinthetnénk itt akár a tanítást, a lelkivezetést, a tudományos tevékenységet, a költői működést, a szentségek kiszolgáltatását, mindazt, ami az egyházi értelmiség nyilvánosságához szervesen hozzátartozhat. 25 A reciprocitás-nonreciprocitás kérdésének felvetése itt egyszerűen annyit jelent, hogy a kölcsönösség motívumának jelentése csak látszólag sérül akkor, ha Istenről, egyházról, hierarchiáról és „velük szemben“ az egyedi szubjektumról van szó.
