Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Lázár Kovács Ákos: Az egyházias értelmiség nyilvánosság-teológiája
Lázár Kovács Ákos 129 mazva: ezekben a helyzetekben lehetősége van arra, hogy a nyilvános emlékezet tárgyává váljon. Ekkor pedig a politikai kérdés kulturális kérdéssé, az emberiség meghatározásának kérdésévé válik. A politikai kérdés kiszabadul a cél-eszköz- racionalitás keretéből, s közvetlenül a célokkal összefüggő kérdésekhez kapcsolódik. Ekkor pedig szembekerül — a vallással, az istenkérdéssel, az igazság kérdésével.”12 Az elembertelenedés felé tartó újkori „fejlődés” ellenében az ember embersége érdekében vállalt antropológiai forradalom beváltása éppen azért (volt és lesz) feladata az egyházi értelmiségnek, mert ha az értelmes jövőképekhez pozitívan viszonyul, negatívan kell viszonyulnia a nem értelmes jövő felé tartó folyamatokhoz,13 és nem azért, mert meghatározott földi jövőt hirdet, hanem azért, mert nem hirdet meghatározott földi jövőt, igehirdetése a meghatározatlan, abszolút jövő horizontján mozog, és ezért negatívnak kell ítélnie minden olyan törekvést, amely ezt a nyitott horizontot értelmetlen és embertelen tervekkel lezárja, úgy alakítva immanenssé, hogy a nyitottsággal összeegyeztethető értelmesség helyére a nyitottsággal összeegyeztethetetlen értelmetlenséget állítja. Az aszkézis nyilvánossága Ha igaz, hogy „éppen legmagasabb rendű gondolata, az istengondolat teszi a vallást sajátos módon gyakorlati-politikai gondolattá”, s ezért ha „a keresztény vallás megtagadja politikai természetét, akkor nem válik istenfélőbbé, »krisztusformájúvá«, s végképp nem ragaszkodik jobban Istenhez, hanem — elfelejti Istent; és ez igaz fordítva is: ha kudarcot vall a polidka terén, az éppen azzal függ össze, hogy elfelejtette Istent”14 15 — ha tehát ez igaz, és ezzel összefüggésben az is igaz, hogy ez a politikai természet eszkatologikus irányultsága miatt kritikai, éspedig társadalomkritikai természet, akkor az istengondolatot gyakorlati módon ápoló egyház nyilvánossága eszkatologikus ként kritikai nyilvánosság, az aszkézis nyilvánossága, már ha aszkézisen a „nonkonformista, eszkatologikus reményt”,13 ennek a reménynek fenntartására tett (fogalmi, egzisztenciális) erőfeszítéseket értjük. Ez a nem merőben polgári (vagyis nem a fennálló jelen „fennállóságába” zárkózó) nyilvánosság annyiban is eszkatologikus, hogy két „supra-, vagy felettes” nyilvánosság színe előtt bontakozik ki — azaz nemcsak irányultsága szerint, de tényleges meghatározottsága szerint sem korlátozódik a fennálló jelen „fennálló12 METZ, A vattás és a politika egy átalakuló korban, in METZ, Mire törekszik az új politikai teológia? L’Harmattan, Budapest 2003, §5 [megjelenés előtt], 13 Itt most csak arról beszélhetünk, hogy az „egész” nevében elkerülhetetlen szót emelni a „rész” területén. Bár fontos kérdés, itt most nem vizsgáljuk azt az éppen ellentétes mozgású folyamatot, miként jut el a részleges mozzanat az egész kérdéséhez. 14 METZ, A vallás és a politika egy átalakuló karban, 5.§ 15 PETERS, T. R., Johann baptist Metz Theologie des vermissten Gottes, Mainz 1998, 52sk.
