Gárdonyi Máté: A papi élet reformja a Trienti Zsinat korában (2001) - Studia Theologica Budapestinensia 27. (2001)

1. A papi élet reformja, mint az Egyház megújulásának alapja - 1.2. A klérus későközépkori válsága

neficium átvételét biztosító jogi aktus — a vele járó lelkipásztori kötelezettségeket helyettes (vicarius) útján is lehetett teljesíteni.

Ami a műveltséget illeti, a koraközépkorban ebből a szempontból kettészakadt a klérus: a papság egy része az ókori kultúra hordozója maradt (a vita communisban élő kanonokok és a karoling iskolák klerikusai), míg általában a kléruson belül — az össztársadalomhoz hasonlóan — nagy mértékben zuhant a kulturális nívó, s ezen a karoling kori zsinatok sem tudtak segíteni. A XI. századi városi közösségekben a korábbinál erőteljesebben jelent meg a színvonalas lelkipásztorkodás igénye, aminek indirekt jele az intellektuális színezetű eretnekségek népszerűsége ebben a közegben. A XIII. században aztán a pápák által támogatott egyetemek gondoskodtak művelt klerikusokról. Bár az egyetemek valóban az egyházi képzés intézményeivé váltak — a városok előnyben is részesítették az egyetemi fokozattal rendelkezőket a plébániák betöltésénél — mégsem sikerült átfogóan megoldani a színvonalas lelkipásztorkodás hiányából fakadó problémákat. Az egyetemek ugyanis nem szolgálták a papképzést a maga teljességében, mivel a lelkipásztori szolgálatra való felkészítést elhanyagolták s csak a tudományos képzésről gondoskodtak. A kor irodalmi jellegű forrásai alapján az a kép alakul ki, hogy a világi papság végsősoron alkalmatlan volt a későközépkori ember spirituális igényeinek kielégítésére.

A protestáns prédikátorok gyors sikerüket a városokban részben a vázolt pasztorációs krízisnek köszönhették. Ez az egyik oka, hogy a reformátorok vitatták egy sajátos klerikusi állapot létjogosultságát, hiszen — mivel a klérus nem felelt meg a hívek támasztotta követelményeknek — tarthatatlanná váltak a feudális szisztémához igazodó kiváltságok. A reformátorok a szolgálati papságot csak mint a keresztény közösségen belüli funkciót tartották igazolhatónak, s nem fogadták el mint sajátos jogosítványokkal rendelkező társadalmi szerepet. A középkori felfogás szerint a pap tulajdonképpen egy privilegizált szociális réteg tagja (status clericalis). Ezért a későközépkorban hiába is keresünk speciális papi ideált — a különböző helyi és egyetemes zsinatok De vita et honestate clericorum című kánonjaiból bajosan lehetne papi modellt összeállítani —, bár ez nemcsak a társadalmi állás jogi szilárdságának tudható be, hanem a javadalmi rendszer nehézkedési erejének is. Ráadásul a kor kétségkívül igen értékes megújulási mozgalma, a devotio moderna sem a kereszténység közös22