Tempfli Imre: A Báthoryak valláspolitikája - Studia Theologica Budapestinensia 25. (2000)
3. A jezsuiták erdélyi missziója (1579-1603)
A művelt, élénk természetű, tehetséges Szántó nem maradt tétlen. Kolozsváron azonnal megjelentetett egy kis könyvecskét: Adversus authores Juliani ut vocant Pseudocalendari, amely elmés versben és sziporkázó prózában cáfolja Beregszászit. Még egy fordulója volt küzdelmüknek. A kálvinista prédikátor könyvére: Ventilatio scripti Claudiopoli editi a vehemens Szántó István az Epistola apologetica levelével válaszolt.310 A vitáknak fejedelmi rendelet vetett véget. Nagyváradon Szántót még keményebb küzdelem várta. Igaz, hogy ebben az ő polémiát kedvelő természete is ludas volt.311 De érthető, mert a konvertita buzgóságával egyszerre akarta kitépni a gyomot Erdély földjéből. Nem ment itt sem nehézség és ellenállás nélkül. Az igazi vita - amelyről a beszámoló312 fennmaradt - 1584 pünkösdjén volt, azokkal a kálvinista lelkészekkel, „akik (Szántó) oda- jövetele előtt azzal dicsekedtek, hogy a katolikus papok közül senki nincs, aki ki merészelne állani ellenük". A vallási disputák még most is élénken érdekeltek mindenkit. A páter levele arra is fényt vet, hogy milyenek voltak az akkori vitaszokások. Először írásokat küldtek hozzá, görög és latin nyelven, amelyekben támadták a pápát, a bíborosokat, az egyházat, a rendet. Egyszóval a „forró pontokat", amelyek a két egyház között állandó, örök vita tárgyai voltak. Szántó is írni kezdett. A tőle megszokott vehemenciával utasította vissza a vádakat. Ellenfelei feljelentették a váradi kapitánynál, hogy a jezsuitától nincs nyugtuk. De mikor az nem volt hajlandó beleavatkozni hatalmi szóval a vitába, zsinatot hívtak össze, amelyen elhatározták, hogy nyilvános vitára hívják ki a két váradi jezsuitát, akik közül egy beteg volt. A vita napját nem tűzték ki, hogy annál készületlenebbül érje Szántót. A kálvinista lelkészek 1584. pünkösd napján, délelőtt 10 órakor szóltak az összegyűlt tömeghez, hogy 310 Fraknói, V., Egy magyar, 422-424. 311 Szerencsétlen sorsát okolja egyik levelében, amikor így ír: „Nescio qua infelici mea sorte contingat ut quocumque me conferam, ubique nova bella, novam mihi pugnam hostis humani generis excitet. Romam veni anno iubileo et ibi bellum mihi atrox fuit cum impuris quibusdam monachis. Inde tanquam in exilium in Transylvaniam eiectus, Claudiopoli quadriennio cum impiis trinitariis conflictatus sum. Hinc missus Varadinum, intra tres menses trecenti in synodo calvinistae satanae ministri fuerunt congragati. (...) " MAH, II, 738-740, dok. 291. 312 MAH III, 82.SS., dok. 32. 98
