Török József (szerk.): Doctor et apostol Szent István-tanulmányok (1994) - Studia Theologica Budapestinensia 10. (1994)
Solymosi László: Hozott-e törvényt Szent István király a torlókról?
Solymosi László hívta életre, akkor ebben a szolgáltatásban tükröződnie kellett a kor étkezési igényeinek. A korabeli étlap azokból a rendelkezésekből olvasható ki, amelyekben a király, az egyházi és a világi földesurak megszabták, hogy mit kívánnak alattvalóiktól, ha körükben megszállnak. Ilyenkor a földesúri népek szállásadó (descensus, procuratio) címén megvendégelték az uraságot és kíséretét, a lakomához meghatározott számú élő állatot, vagyis húst, továbbá kenyeret és italt adtak nekik. (61) Ha megnézzük, hogy a torlók exequias celebrare feladata ténylegesen mit takart, akkor megállapíthatjuk, hogy a ritka és magyarázható kivételeket nem tekintve, kötelezettségük a korabeli lakomának teljes mértékben megfelelt, hiszen élő állat, rendszerint egy harmadfű tinó, 30-100 darab kenyér és váltakozó mennyiségű ital (bor, sör vagy márc) volt a torravaló. (62) Ez az összetétel annyira jellegzetes volt, hogy segítségével akkor is megáUapítható az adózók torló volta, ha a forrásokban sajátos elnevezésük, valamint kötelezettségük szabatos megjelölése valamilyen okból elmaradt. (63) A toradás esetenként egyéb szolgálattal is kiegészülhetett. A halotti megemlékezéssel összefüggésben a torlók olykor gyertyát vagy viaszt adtak, illetve gyászmise mondásáért pénzt fizettek az egyháznak. (64) Az is előfordult, hogy a toradás mellett a torlót a vasárnapi processzión a körmeneti kereszt hordozására kötelezték. (65) A torlóknak természetesen arról is gondoskodnia kellett, hogy a torra való eljusson ahhoz az egy - házi intézményhez, ahol az elhunytról megemlékeztek, emlékét megülték. A szállítás természetesen csak akkor jelentett komolyabb terhet, ha a torlók lakhelye messze esett attól az egyházi intérménytől, amelynek a tort adták. (66) A tárgyi valóságban megragadható szakrális kötelezettség, a kettős rendeltetésű toradás, méltán motiválhatta a sajátos társadalmi réteg különféle elnevezéseit. A szolgálónépek körében nem volt szokatlan, hogy párhuzamos névadás révén szinonim elnevezések keletkezzenek. így a latin agaso foglalkozásnévnek két magyar változata is élt: ezt a társadalmi réteget egyfelől lovász, másfelől nyergestartó névvel illették. (67) Az előbbi esetben a névadást a foglalkozás, az utóbbiban pedig a kötelezettség határozta meg. 240
