Marton József: Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918-ig - Studia Theologica Budapestinensia 5. (1993)

III. Rész: Papnevelés Erdélyben 1848-tól 1918-ig - 5. Szakasz: Adalékok a szeminárium belső életéhez

A saját kezdeményezésű önképző körök a tenni vágyó leviták igyekezetét és komolyságát jelzik. Alkotókészségük, önkifejezésük jó „küzdőterének" bizonyult. Előadásaikkal, bírálataikkal egymást ösztönözték, csiszolták és alakították. Mulasztást követnénk el, ha nem említenénk, hogy ezen irodalmi iskolában „edződött" íróvá Nyíró József is.

Záróakkordként álljon itt a székelység jeles írójává lett Nyíró Józsefnek in. éves teológus korában szerzett, még kéziratban levő pályamunkája:1

AZ ÉN JÉZUSOM

Nem tudtam számontartani a gondolataimat. Csak az jut eszembe, hogy hinni akartam érzékelhető nagy, erős érzéssel és csak térdeltem feszesen, nyugodtan, ajkam imát mormolt, de a lelkem nem tudott áttörni abba a másik isteni létbe.

Nem tudtam inspirálni magamat.

Elővettem a tudásomat, beállítottam az alakját a végtelen mezőkbe, úttalan pusztákba, vállára keresztet képzeltem s az „Opus Christi" mélységeibe tekintettem és láttam egy embert, akiről hiányzott az isteni láng, gondolataim, tudásom elsekélyesedett s a mélységek fölött a hitetlenség gúnyolódott.

Finom, fehér ostyaarccal nézett reám az aranyos házból és én kértem, esdettem a „jelért".

Elgondoltam azokkal a szavakkal, amikkel költők ültették körül a kis taberná- kulcnnot, titokzatos, kifejező fogalmak körébe akartam vonni és nem sikerült. A megihletődés is oszladozni kezdett a nagy erősködésben, mint a szürke tömjénfüst előbb elhalványul, azután illanva szűrődik át a cifra ablakok között. Pedig csak úgy tolongtak a gondolataim, a napi benyomások képzetei, kicsinyes semmiségek, amik észrevétlenül tapadnak hozzá az életünkhöz, mint a horgos, alattomos mezei tüskék a ruhához.

A csengő áldást jelzett és az a pillanat megkapott, úgy képzeltem, mintha Jézus most felemelné a karját. A fehér ostyaarcnak vonalai nőttek, vonásai születtek és szenvedővé, küzdő, nélkülöző emberré alakult, kit az imént végtelen megszemélyesítésekben kerestem. így közel van hozzám. Egy ember, kit megértünk, ki megért bennünket, egy Isten, ki a felfoghatatlan isteni misztériumot

1. Teológiai Könyvtár.Haladás. 1909/10. 691 .o.

183