Johannes B. Bauer: Az újszövetségi apokrifek - Studia Theologica Budapestinensia 3. (1994)
"Apokrif és kánoni"
ni valamely írás apostoli eredetét. Az egyház tisztségviselői azonban tisztában voltak vele, hogy birtokukban van az igazság kánonja, s ezen normatív hitbeli hagyomány alapján jogosan vizsgálták felül a vélt vagy valódi apostoli írások hitelességét; például a Péter-evan- gélium esetében is. Továbbá, hogyha a kánonjegyzék, amelyet felfedezőjéről Muratori- kánonnak neveztek el, megköveteli, hogy a kánoni írások az egész egyháznak szóljanak, akkor ez a követelmény azt a mércét veszi célba, amelynek semmiféle titkos irat vagy titkos kinyilatkoztatás nem tesz eleget. Ma azt mondhatnánk, hogy ez a kritérium szoros értelemben véve nem alkalmazható (hiszen az Újszövetség írásai alkalmi írások, és éppen ebben rejlik hitelességük szilárd biztosítéka), de a II. századi egyház részéről, amely ezeket az írásokat minden egyes egyházközségben nyilvánosan felolvasta, nem volt alaptalan, hogy a hirtelen feltűnő és magukat magán-kinyilatkoztatásban részesültnek állító egyéneket visszautasítsa. Az olyan iratok, amelyeket nem terjesztettek, nem is olvastak fel az egész egyházban, ezért biztosan nem is lehetnek apostoliak. A kánon megállapítása tehát a tanítói teljhatalom aktusa. Az első tanúk tekintélye ugyanis nem csupán egy iratgyűjteményre szállt át, hanem az első tanúk után következő tisztségviselőkre is, akik a szent hagyományt tovább vitték és tovább adták. Ezért is élhetett az egyház 300 évig szilárdan lerögzített szentírási kánon nélkül. Végül is, hogy mit akart az egyház felvenni a szentírási kánonjába, azt magukból az apokrif írásokból tudhatjuk meg leghitelesebben. Semmi sem mutatja be szemléletesebben és meggyőzőbben, hogy az egyházat a Lélek vezette a kánoni írások meghatározása során, mint azoknak az írásoknak az olvasása, amelyeket mint apokrifeket elutasított.3 11
