Szilasy János: A lelkipásztorság tudománya 1. kötet (Buda, 1842) - 24.200a
345 dolkozásra; a’ lassúság, melly hibáim azok esnek, kik majdnem minden második szó után megállapodnak, majdnem a’ betűket és szótagokat megszámlálják, és, úgy szólván , cseppenként beszélnek. Végre a’ változékony szavalással ellenkezésben vagyon az énekelgetés, vagyis egyenlő mérték-utáni kimondása a’ szavaknak; és az egyhangúság (monotonia), midőn a’ beszélő a’ szónak minden változtatása nélkül, ízetlenül úgy szól, mintha szüntelen egy húrt pengetne. Egyébiránt valamint a’ szavalásnak előbb fölhozott dicséretes tulajdonit, a’ természetet, a’ miveit embereket és a’ jelesebb szónokokat követve, legkönnyebben tanúihatni: úgy az előszámlált hibákat az által orvosolhatni legsikeresebben; ha a’ nevendékek jó korán megszokják az alacsony és mindennapi dolgokat egyszerűen és kereken kifejezni; ha azután annak kitalálásában magokat gyakorolják, mit kell alant és szelíden, mit ünnepélyesen vagy élesen, mit csendesen vagy élénken kimondani; ha végre illyetén gyakorlás és előkészület után a’ nagy és fönséges tárgyak’ szavalásában is megkísértik erejeket. 82. §. Folytatás. A’ szavalás, mint gondolatink’ olly jele után, mely- lyet hallás által vehetni észre, gondolatinknak látás által tapasztalható jelei következnek. Ezek között első helyen említendő a’ tagjártatás, melly által az ábrázatnak, kezeknek és az egész testnek az előadandó tárgyakhoz illő alkalmazását értjük. A’ tagjártatás még a’ közbeszédben is szokott használtatni, és gyakran szó nélkül is kijelenti gondolatink- és kivánatinkat; hiszem, kiki tudja: miszerint sokszor nem csak kezeink, hanem még szemeink is érthetöleg kifejezik akaratunkat, és a’ némáknál illyesek szolgálnak szó helyett. Minthogy pedig majdnem minden nemzet más és más módon szokta tagjait jártatni; e’ tárgy
