Májer József: Vasárnapi homiliák avagy vasárnapi evangéliumok értelme fölött tartott egyházi beszédek… Első rész (Székesfehérvár, 1823) - 11.014a

lenni szeretettől! hiszem a’ jóknak, és a’Szenteknek Istenét: verradsz, kéttség kivül verradsz szempillantásokra, mellyeket, mivel másképpen nem nevezhettsz, magad-is mennyeieknek lenni vallaszsz.

De ismét Nagy Aszszonyunk életére térek, ki midőn a’ koporsóhoz mentt, hogy hasonlít- hatatlan fájdalmát ama végső csókkal , mellyel egjetlene tetemilöl búcsúzni akart, enyhíthesse , és bizonyossá lett; hogy az Isten az Ő Szentét rothadást látni nem engedte, 6.) tagadhatatlan : hogy mintegy egész valóságával mennyben voltt, és e’ földön csak mintegy eleven árnyék maradott.

Akaijuk, ne akarjuk, mí-is fontolódunk a’ jövendőről. Kérdezzük az elementumokat, ha eaész valóságunkat felemésztik-e’ ? kérdezzük a’ sírt, ha minden reménységünket elnyeli-e ? Kérdezzük a’ természetet, ha ollyan-e az élet mint a’ pára, melly csak üdéig láttzató, és hamar szellővé enyészik; vagy mint az árnyék, melly eltűnik nyomdok nélkül? Oh! ha ekkor az ész csak bizonytalansággal, a’ tavasz csak hasonlatossággal , a’ csillagos ég csak kecsegtető reménységgel felel, minő kívánatos szívünknek ama szempillantás , melly érezteti velünk : hogy nem — nem földi szármozású bennünk a’ lélek, hogy annak lehellete, ki mindeneket alko529

6.) Zsolt. XV. 10.