Rátz András: Liturgika, vagy a romai keresztény katolika anyaszentegyház szertartásainak magyarázattya. 1. rész (Esztergom, 1823) - 10.473a

a’ beteg ezt a’ Szentséget, akkor égy tartsa magát, mintha már nem ehez a’ világhoz tartozna, hanem a’ másikhoz, ahoz a’ boldoghoz, a’ mellyre vagyunk az Istentől alkotva, és a’ mellyre sietünk mindnyájan , várja fiúi engedelmességgel, és a’ maga akarati váriak az Isten akarattyába való elfzánásaval az Istennek utóbbi rendeléseit; kéfz legyen az életet, halált, betegséget, egéfzséget egyforma fzívességgel az Isten kezéből fogadni.

Mind ezekből elég világosan érthetni, hogy minő hálaadatossággal tartozunk mi az Istennek, és a’ mi Urunk Jesus Kristusnak az Utolsó Kenet Szentségének rendeléséért, mellyben Ö minket még azon fzeinpilíantatban is, a’mellyben nem tsak a’ világot, hanem magunkat is megúnnyuk, vigafztaí, bátorít, ■erősít, fzerentsés halaira, boldog örökkévalóságra el- kéf/ít. Kár , hogy sok emberek olly kevés bötsben tartyák ezt a’ kafznos Szentséget, hogy olly kevés kéfzülettel , és ajtatossággal vefzik azt magokhoz, mert nem tudgyák, hogy miben áll a’ mivolta, és liafznai. Nagy gondatlanság, mikor némelly betegek ennek felvételét utolsó fzempillantásig halafztyák, mellyben minden érzékenységektől megfofztva mint a’ lelketlen test az ágyon feküdnek, nem is annyira ők vefzik fel, mint mások tóllyák reájok; és mivel kéfziiletlenek, azért a’ hafzon és a5 foganat is tsekély vagy éppen semmi. Hibás és bal vélekedés az sok fínyás emberekben, hogy az Utolsó Kenetet a’ halul bizonyos jelének tartyák, holott ezen Szentségnek egyik hafzna az egéfzségnek helyre állítása}

A a 2

mi-