Horváth János: Az ékesszóllás a' koporsóknál (Weszprém, 1816) - 10.178a

— Cif>i) —

vetitek, lábbal tapodjátok az emberi nemnek legdrágább kincsét, a’ Vallást; nem sokára kiragad a’halál, azután pedig az ítélet.

Engedjék meg nagy tekéntetü Hal- gatók! hogy ide boldogult Festetits Lajos Ur’ sírjához, kegyes szinök eleibe , szóllít- tsam mind ezeket a’ szerencsétleneket. Felszedem az ö drága hamvait, ’s kebelökbe hintem : elvagyok hitetve , hogy felelevenedvén megrongál« szívökben; a’Haza eránt szere- tetet, a’ Kereszténység eránt tiszteletet éllesz- teuek. Mert annak a’nagy léleknek borítéka voltának azok , a’ ki a’ Bölcsnek intése szerént éltének minden napjaiban „minden cselekede- tiben megemlékezvén utolsó dolgairól,” (b) szemei előtt viselvén hogy meg kell halnia, ’s kemény számadásra mennie; mindenkor a’ maga hitéből az Igaznak életét élte, mind a’ polgári , mind a’ keresztényi társasághoz képest való helyezetében : ott magát jó hazafinak , itt jámbor kereszténynek ismertetve. És ezt a’ jeles dicséretet — mellynél é- desb vigasztalást Úri maradéki nem taláihat- íi nak

(b) Jbz, Sir. VIÍ. 4o.