Vauge, Gilles: Értekezés a keresztény reménységről a lélek-tsüggedtsége, bizodalmatlansága, és felesleges félelme ellen (Béts, 1820) - 10.025

221

restségünkből fel serkenni, tsak nem mindég nyomorúságaink által kénszeríttetünk az Istenhez fel kiáltani lelkűnknek minden erejéből; mihelyt meg szűnnek bajaink , és nem nyomattatunk a’ veszedelmeknek terhétől, többé töredelmesen nem fohászkodunk , se az elöbbeni búzgósággal többé nem imádkozunk. Szükséges tehát , hogy nyomorúságunk tartson, vagy újabbak és újabbak támadjanak, hogy az által kéntelenittessünk az Istenről meg néni felejtkezni, és szent segedelméért hozzá folyamodni. Az által akarja a’ véghetetlen böltsesség fent tartani az ö jósága , és a’ mi szűkölködő ügyefogyott- ságunk közt a mindenkori költsönös viszszonozást, hogy t. i. minket ebben az életben soha egészen, és tÖkélletessen minden lelki bajainktól meg nem szabadít, és hogy tsak bizonyos mértékben osztja nekünk szent kegyelmét.

i). A’ Penitentzia tartás az a’ jóságos tselekedet, melly leg jelesebben tündék lőtt a’ leg tökélletesebb Igazakban , kiváltképen miólta meg szűntek a’ Po- gányok a’ Keresztényeket üldözni, minthogy meg fosztatván az alkalmatosságtól, azon boldogságra fel érhetni, hogy életeket martiromság által az Istennek fel áldozhatnák, és bűneiket tulajdon vérekben le moshatnák , azt más martiromság nemével pótolták ki, melly ugyan könnyebbnek lenni látszatott, de hasonlíthatatlanul hoszszabb volt; minthogy annak fel áldoztak magokat egy egész éltek fogytáig tartó kemény penitentzia által. És vallyon mi vihette őket illy nagy kegyetlenségre magok ellen, hogy magok magokat annyira üldözzék? Nem egyébb a' bolsánandó vétkeknél, mellyeket egész éltekben tapasztaltak magokban. Siránkozva bánták leg kissebb liibajókat nem külömben, mint mások az ö leg tetemesebb bűnöket, — ehez járult az Isten szentségéhez , és igazságához vonzó forró indulat, melly őket buzdította, magok ellen fel fegyverkeztette f és annyira el ragadta ezen szent tűz , hogy örömmel