Kánonjog 17. (2015)
TANULMÁNYOK - Erdő Péter: Az igazságtalan törvények és a vallásszabadság
16 Erdő Péter inkább azok a törvények, amelyek nem a közjót szolgálják, nem érvényesek és így nem rendelkeznek kötelező erővel6. Már a kései középkor domonkosrendi teológiája abban jelöli meg a törvények létének vagy érvényességének kritériumát, hogy azok a közjóra irányulnak. Ezt a tulajdonságukat azonosítják a törvények igazságosságával. Silvestro Mazzolini híres Summa summarum-ában négy okot jelöl meg, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy törvény létezhessen. Ha ezek közül csak egy is hiányzik vagy megszűnik, a törvény nem jön létre vagy megszűnik létezni. Ezek közül az okok közül az első a törvény célja, amelynek a közjónak kell lennie. Az erre a célra való irányulást azonosítja szerző a törvény igazságosságával7. A korai újkor kánonjogi és teológiai irodalmában hangsúlyt kap az is, hogy a törvény igazságossága és a közjóra való irányulása egybeesik. A nagy spanyol büntetőjogász, Alfonso de Castro leszögezi, hogy azt a törvényt, amely nem törődik a közösség hasznával, igazságtalannak kell tartani, hiszen nyilvánvalóan ellenkezik a természetes ésszerűséggel8. Az a törvény tehát, amely nem a közjót szolgálja, igazságtalan, márpedig - mint Francisco Suárez megjegyzi - az igazságtalan szabály nem lehet törvény9. Ezt az irányzatot követve a második skolasztika szerzőinek nagy többsége ugyancsak hangsúlyozza, hogy az igazságtalan, vagyis nem a közjóra irányuló törvények nem tekintendők törvénynek. Suárez nagyívű történelmi összefoglalást is ad erről a kérdésről10. A salamancai kármelita teológusok (Salmanticenses) azt is leszögezik, hogy amikor egy törvény objektiven és általánosságban megszűnik a közjót szolgálni, nem szükséges megvárni, hogy a törvényhozó a szabályt módosítsa vagy ellentétes jogszokás keletkezzék, mert a törvény címzettjei enélkül is mentesülnek a norma követésének kötelezettsége alól. Elegendő, hogy a törvény igazságtalansága objektív indokok alapján erősen valószínű legyen11. 6 THOMAS A VIO CaiETANUS, Prima Secundae Partis Summae totius Theologiae D. Thomae Aquinatis, Doctoris Angelici, Reverendissimi Domini Thomae a Vio Caietani commentariis illustrata, q.90, a.2, ed; Augustae Taurinorum 1581, 381: „praecepta quae bono communi non subordinantur, praecepti vim non habent”. 7 SILVESTRO Mazzolini (Sylvester PRIERIAS), Summa Sylvestrina quae Summa Summarum merito nuncupatur, II, Venetiis 1593, föl. 102ra; utalással Aquinói Szent Tamásra (STh I-II, q. 96, a. 4) kifejti: „Quod leges dicuntur iustae vel iniustae secundum quadruplex genus causarum, quod sic intellige, quia requiritur ad iustitiam earum iustitia secundum omnes causas simul, ad iniustitiam vero sufficit iniustitia secundum unam, quia secundum Dio bonum ex totali et integra causa, malum ex singulis defectibus. Ex fine igitur dicitur lex iusta, quando ordinatur ad bonum commune, quod est finis eius; iniusta vero, quando est contraria bono communi”. 8 ALFONSO DE Castro, De potestate legis poenalis libri duo, lib. I, cap. 1, ed; Salmanticae 1550, uny. Madrid 1961, fol. 6: „lex, quae spreta communi utilitate pro solo particulari aliquo commodo aliquid statueret, iniusta sit censenda et rationi naturali aperte contraria”. 9 SUÁREZ, F., De legibus, lib. I, cap. 7, n. 11, ed: critica bilingue por PERE&A, L. (Corpus Hispanorum de pace XI), Madrid 1971. 140. 10 SUÁREZ, F., De legibus, lib. I, cap. 7, n. 1-16: ed. cit. 124-157. 11 SALMANTICENSES, Cursus Theologiae Moralis, III, Tract. XI, cap. 4, punctum 1, n. 4: ed. Venetiis 1734. 49: „An vero cesset lex ipso facto, vel expectanda sit declaratio legislatoris, vel abrogatio illius, vel conrtaria consuetudo? Affirmant Soto et Montesinos. Sed alii omnes merito id negant, asserentes, legem ipso facto cessare, hoc ipso, quod finis adaequatus illius ruat; quia hoc ipso redditur inutilis bono communi, et ideo a ratione legis cadit, nec requiritur, quod toti communitati cessatio causae innotescat (...) Et licet lex videatur esse in possessione, probabile est non esse, cum sit probabile, esse inutilem”.
