Kánonjog 16. (2014)
KÖNYVSZEMLE
KÖNYVSZEMLE 121 ményezés életképességét, célját és a megszentelt életformák közé való beilleszthetőségét; másrészről elemezve a saját belső életet szabályozó iratokat, különös tekintettel az életforma lelkiségére; harmadrészről pedig, szigorúan áttekintve az Egyház tanításával való összhangot. Mindez kellőképpen indokolja Márta Balog nővér dolgozatának címét (A 605. kánon teológiai és kánonjogi karaktere a CIC17. és 19. kánonjának alapelve tükrében), hiszen a megszentelt élet új formáinak jóváhagyásakor mindkét elem: a kánonjogi és a teológiai is, ugyanolyan súllyal kerül mérlegelésre. A Krisztuskövetés, a lelki elem, az eszkatologikus elem, és mindennek Krisztus Titokzatos Testén belül - és azért - történő cselekvése, lényegi jellegzetessége a megszentelt életmódnak. Az Apostoli Szentszék hivatkozott joggyakorlata, amely a törvény- magyarázat és a joghézag kitöltésének általános elveit alkalmazza, így megfelelően alátámasztja a kérdésnek a CIC 17. és 19 kánonja figyelembevételével való elemzését. Ehhez elengedhetetlen a 605. kánon forrásainak az ismerete is, az értelmezéshez pedig a források keletkezésének az analízise. A források között megtaláljuk a Lumen gentium 45; a Perfectae caritatis 1.19-et; az Ad gentes 18-at; az 1969. január 6-án kiadott Instructio de accomodata renovatione institutionis ad vitam religiosam ducendam-ot, amelynek a bevezetője a Lumen gentium 43-45-re épül. Valamint az 1978. május 14-i Notae directivae pro mutuis relationibus inter episcopos et religiosos in Ecclesia kezdetű norma 9c és 51 pontját, amelyek a Lumen gentium 7, 12, 43 és 45-re illetve a Perfectae caritatis 19-re utalnak. A források jól mutatják azt a kristályosodási folyamatot, amelynek összegzése a hatályos Codex iuris canonici normája. Az is tény, hogy az „új forma” kifejezés értelmezése számos kérdést vet fel, amely természetesen összefüggésben van azzal a ténnyel, hogy mit tekint a CIC „klasszikus” formának és azon belül milyen csoportok vannak. Ezek alapja a Perfectae caritatis-ban lévő tipológia. Zakar Ferenc Polikárp O.Cist. (12012) visszaemlékezéséből (2007. május 24.) tudjuk, hogy Cardinal Julius Döpfner (f 1976) 1964. november 11-én a megszentelt élet sarkkövének nevezte azt az alapvető tipológiát, amely kontemplativ és aktív életet élő közösségek szerint csoportosítja az intézményeket. Ismert, hogy a kérdéssel foglalkozó Achille Liénart lille-i bíboros (fi 973) az apostoli tevékenység alapján próbálta osztályozni a közösségeket; Ildebrando Antoniutti bíboros (f 1974) pedig ezeknek a kategóriáknak a fő jellegzetességeit igyekezett rögzíteni a zsinati Schema összeállításához. Ebből végül megszületett 1965. március 11-ére az a hármas felosztás, amely megkülönböztette a kontemplativ életet követőket, az apostoli - más néven aktív - életformától, továbbá a monasztikus intézményektől, valamint a koldulórendektől. Még két életformát nevesített a szöveg: a laikusi szerzetesi életet és a világi intézményeket. A Szerző részletesen ismerteti a kérdéskörben legmeghatározóbb kánonjogászok véleményét, közülük itt Velasio De Paolis bíborost emelnénk ki, akinek bíboros állásfoglalásából egyértelmű a megszentelt élet új formájának kategóriájának alkalmazhatósági kerete: az új közösségnek meg kell értelemszerűen felelnie az összes intézményre vonatkozó általános alapelvnek (vö. CIC 573. kán. § 1).
